A szimbólumok meghatározása sohasem egyszerű. Különösen nem az olyan többnemzetiségű közösségekben, mint amilyen például a vajdasági, ahol huszonhat náció képviselői élnek együtt és egymás mellett huszonegyezer-ötszáz négyzetkilométeren. Egy ilyen közegben ugyanis elkerülhetetlen, hogy az a jelkép, amely az egyik nemzetnek dicsőséget jelent, az a másik számára sérelmes legyen, hiszen a történelem folyamán az itt élő népek gyakran keveredtek konfliktusba egymással.
Vajdaság Képviselőháza mégis éppen ezt a kérdést próbálta meg a minap rendezni. Ugyanis egy hete került napirendre a tartományi parlamentben a „vajdasági szimbólumok és a tradicionális vajdasági szimbólumok használatára vonatkozó határozat” megszavazása. A hivatalos megfogalmazás mögött az a szándék áll, hogy a tartomány korábban meghatározott szimbólumai mellett a vajdasági hivatalos jelképek közé iktassák az úgynevezett „tradicionális szimbólumokat”: az 1848-as Szerb Vajdaság címerét és zászlaját (amelyek azonban hivatalos használatban soha nem álltak). Általános meglepetésre azonban a javaslatot a képviselők többsége nem szavazta meg.
Pedig (a közvélemény egy részének heves tiltakozása ellenére) az utolsó pillanatig úgy tűnt, minden rendben lesz: a határozat megszavazása mellett érvelt a hatalmi koalícióhoz tartozó Vajdasági Magyar Szövetség is, pedig éppen ennek a pártnak lett volna a legtöbb tiltakoznivalója. A hatalmi koalíció másik tagja, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga ellenezte a határozatot, mondván, hogy az a nagyszerb törekvések kifejeződése, míg a koalíció legnagyobb súlyú pártja, a Demokrata Párt nem nyilvánított véleményt. És a képviselőházi ülésen a Demokrata Párt képviselői tartózkodtak a szavazáskor, mondván, hogy a határozattervezet nem egy széles körű társadalmi és politikai konszenzus eredménye. Ugyancsak tartózkodott a voksoláskor az Új Demokrata Párt is.
A vajdasági képviselőháznak túlságosan nagy mozgástere nincs a szimbólumok alkalmazását illetően: a tavaly elfogadott tartományi statútum (Vajdaság legrangosabb dokumentuma) tételesen felsorolja a vajdasági szimbólumokat, illetve a tradicionális szimbólumokat. A statútum végrehajtására vonatkozó rendelet pedig leszögezi, hogy a hatályba lépéstől számított három hónapon belül rendezni kell a jelképek használatának kérdését. Ez a határidő augusztusban járt le.
A VMSZ kiállását a tradicionális szimbólumok mellett sokan ellenezték a közösségi portálokon és más fórumokon is. A parlamenti képviselettel nem rendelkező Magyar Polgári Szövetség például nehezményezte, hogy a szerb trikolórt és az 1848-as címert is hivatalos használatba akarják iktatni, hiszen a szóban forgó jelképek 1848/49-re utalnak vissza és a Zentán élő magyarokat például a véres gyertyaszentelőre emlékezteti, amikor 1849 elején a szerb szabadcsapatok mintegy kétezer zentai magyart mészároltak le.
„Ez a döntés nem arról szól, hogy melyek Vajdaságnak a jelképei és melyek a tradicionális szimbólumai. Ezt már eldöntöttük a statútum elfogadásakor tavaly. Most csak arról kellett volna dönteni, hogyan alkalmazzuk ezeket a szimbólumokat. Gyakorlatilag technikai jellegű tehát e kérdés, melynek most egyesek megpróbálnak a valósnál nagyobb jelentőséget tulajdonítani” – nyilatkozta a Magyar Szónak Pásztor István, a VMSZ vezetője, a vajdasági képviselőház elnöke.
A magyar csapatok sem bántak kesztyűs kézzel a felkelőkkel, szépíteni nem érdemes a dolgokat, háborúkban sajnos, nincsenek ártatlan fegyveresek. A szenttamási tragédiákat más települések tragédiái követték, ahol a magyar csapatok álltak kegyetlen bosszút a szerbeken. És utána ismét a szerbek a magyarokon… Az egyik legborzalmasabb mészárlás színhelye Zenta volt: a Tisza-menti városkában 1849 februárjának elején a szerb egységek mészárolták a helyi lakosságot, időseket, nőket, gyerekeket nem kímélve. (Miután a város parancsnoka kivégeztette a szerb parlamentereket.) A magyar áldozatok számát kétezer és kétezer-nyolcszáz közé teszik a történészek. Zenta lakossága ma is minden évben megemlékezik a véres gyertyaszentelőnek nevezett tragédiáról. „A zentai mészárlást követően a cs. kir. hadvezetés igyekezett visszatartani a szerbeket a hasonló cselekedetektől. 1849 márciusa után ismét a magyar csapatok lendültek támadásba. Noha a szerb táborok elfoglalása alkalmával a honvédcsapatok és az önkéntesek igyekeztek visszaadni a kölcsönt, a magyar csapatokat vezénylő Perczel Mór maga is megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy katonái ne terrorizálják a békés szerb lakosságot. Sőt, az elmenekültek egy részét is megpróbálta visszatérésre bírni” – írta Etnikai konfliktusok és a magyar-szerb háború 1848-1849-ben című tanulmányában Hermann Róbert.
A történet vége jól ismert, a magyar forradalmat és szabadságharcot a császári erők leverték, a szerbek ugyan megkapták a vajdaságot, de nem egészen olyan formában, ahogyan szerették volna. A nemzetiségek, ugyebár, azt kapták jutalmul a Bach-korszakban, amit a magyarok büntetésül…
Eltelt azóta százhatvanhét év, Vajdaság huszonhat nemzete és nemzetisége ma már jól megfér egymás mellett, de talán mégsem a magyarok egy részének kellene jóval hangosabban követelni azon szimbólumok visszaállítását, amelyek nevében oly lelkesen végezték ki elődeiket azon szerbek elődei, akik számára nem is tűnik annyira fontosnak ugyanezen szimbólumok használata.
