Noha a frontvonalak igen távol vannak, Kárpátalja, úgy tűnik, kénytelen a háborús hátországok keserű mindennapjait élni, ami amellett, hogy a katonaköteles férfiak sorozásával, mozgósításával jár, bizony pénzromlást, előbb-utóbb hiánygazdaságot, esetenként az alapvető élelmiszerek hiányát is okozza.
Egy hónapja érkezett a hír, hogy a kijevi jegybank minden igyekezete ellenére összeomlott a hrivnya. Akkor ez az információ még a gazdasági hírek iránt komolyan érdeklődők számára is csak abból a szempontból volt érdekes, hogy ez a jelenség lesz-e és ha igen, milyen hatással a magyar fizetőeszközre.
„A napi bevásárlás sokban különbözik az egy évvel ezelőttiekhez viszonyítva: mostanában csak a legszükségesebb, alapvető élelmiszereket, tisztálkodási szereket igyekszem beszerezni. A mai árviszonyoknál mindig résen kell lenni, hogy mit és hol vesz meg az ember. Élelmiszert a piacon és a bevásárlóközpontokban vásárolok. De példának okáért megemlíteném a pelenkát, aminek érdemes több helyen megérdeklődni az árát, hiszen nem mindig a piac a legolcsóbb hely, előfordul, hogy az üzletekben akciós áron kapható. Ott spórolunk, ahol tudunk, hiszen áprilistól jön a drasztikus gázáremelkedés is. Az árfolyamingadozás miatt a benzin, a cukor, a liszt, az olaj ára az egekbe szökött. Egy hónappal ezelőtt az övenkilós kiszerelésű cukrot háromszázkilencven hrivnyáért vettük meg, két hete ezer hrivnya volt, mára visszaesett az ár hatszázötven hrivnyára. Már most nagyon nehéz kijönni egy minimálbérből, a rezsiköltségek megemelése után pedig egyenesen lehetetlen lesz. Szörnyű helyzetbe kerültek azok, akik hitelt vettek fel. Az áremeléseket követően az emberek pánikszerűen kezdték felvásárolni az alapvető élelmiszereket, Volt néhány nap, amikor hiánycikknek számított a cukor és a liszt. Mára javult a helyzet. A boltok polcain minden kapható, igaz, nem minden megfizethető áron” – mondta Bocskor Szedlákovics Zita.
Arra a kérdésre, hogy kaptak-e bárkitől segítséget, beszélgetőtársunk nemmel válaszolt: „Nincs róla tudomásom, hogy itt, Kárpátalján, segítséget nyújtanának. A gyűjtések, melyeket a szervezetek, önkéntesek szerveznek a harcoló katonák és családjaik megsegítésére szolgálnak. Egyelőre még mi támogatunk, és nem minket támogatnak” – mondta.
Nem mindig oda jut a segély, ahova kell
A beregszászi Lőrincz P. Gabriella költőnőt nem lepte meg a hrivnya összeomlása. A Magyar Hírlapnak a következőket mondta: „A bevásárlási szokásaim nemigen változtak, mivel két kamasz gyermekem van, jó étvággyal, talán még többet vásárolok, mint egy évvel ezelőtt, viszont tudom, hogy sokan a körülöttem élő emberek közül már sok mindenről lemondani kényszerültek. Most elővesszük a találékonyságunkat, és megoldjuk. Nem új a helyzet, éltünk már meg pénzösszeomlást. Mivel az egyik gyermekem rokkant, igyekszem mindent a közeli boltban megvenni, illetve mindenből többet venni, hogy ne kelljen naponta bevásárolni. A kenyeret évek óta magam sütöm, így ez sem okoz gondot. A zöldségeket, burgonyát a piacon veszem. Így szoktam meg gyermekkoromban. Falusi kistermelőktől szoktam vásárolni, talán ez is egyfajta segítség egymás felé” – vázolta a mindennapokat. Hozzátette, pillanatnyilag nincs hiány semmiből, bár az elmúlt hetekben azt is megtapasztalták, hogy milyen az, ha a boltban bizonyos dolgok nem kaphatók, mert „a hrivnya összeomlásának hallatára az emberek pánikrohamot kaptak, nagyon furcsa látvány volt, hogy kanyargó sorokban vásároltak fel lisztet, cukrot, olajat és szinte mindent”.
Beszélgetőtársunk egy szomorú jelenségre is felhívta a figyelmet: „Nem csupán a helyi lakosok miatt ürültek ki a polcok, hanem a magyarországi vendégek is telepakolták a csomagtartóikat mindennel, ami kapható volt, hiszen ezer forint fejében akár százötven hrivnyát is kaphattak, így tízezer forintból rengeteg mindent vehettek. Mára kicsit változott az árfolyam, de a hirtelen megugró árak maradtak a csillagokban. Hallottam az egyik magyarországi vásárlót, aki azon nevetett, hogy milyen nyomorúságosan olcsó itt minden. Hát nekünk nem olcsó, mi itt nem nevetünk, hiszen itt tízezer forint egy havi nyugdíj, aki húszezer forintnyi hrivnyát keres, azt már »jól keresőnek« mondhatjuk. Persze megélni nem lehet belőle, nem beszélve arról, hogy borzasztóan magasra emelték a rezsit.”
Beregszászi beszélgetőtársunk arról is beszélt, hogy mindennek felment az ára. „Ijesztő volt, minden háromszorosára drágult egy nap alatt. Csak kapkodom a fejem, nem olyan könnyű megszokni. Ma egy csomag tea harminc hrivnyába kerül, egy kenyér tizenkét hrivnya – ami egy ezerhrivnyás jövedelemhez viszonyítva nagyon drága.”
Arra a kérdésre, hogy kapnak-e valakitől valamilyen formában segítséget, Lőrincz P. Gabriella elég keserű választ adott: „Figyelem a napi híreket, minden egyház gyűjtést szervez. Azt nem tudom ugyan, hogy mikor és kik kapnak segélyt, csak remélem (ahogy velem együtt még sokan remélik), hogy valóban azokhoz jut majd el a segítség, akikhez kell. Persze találkoztam már valótlan gyűjtésekkel, amelyek sosem érnek célba. Nem tartom helyesnek a módszert, ahogyan ezek a segélyek érkeznek, és ahogy elosztják azokat. Sajnos nagyon sok visszaélést láttam és látok. Felvidéki magyarok is gyűjtöttek még az elmúlt év nyarán, megkértek, hogy segítsek, így megtettem. Két úriember ötszáz kilogramm tartós élelmiszert hozott Beregszászba. Az áru dobozokba volt csomagolva, a dobozokat az ajándékozókkal együtt hordtuk ki személyesen a rászoruló családoknak. Azt hiszem, ez így a legtisztább. Azok a csomagok, amelyek valahonnét indulnak valahová, gyakran nyomon követhetetlenek. Nagyon igazságtalan dolog ez, de nem tudom, mi lenne a helyes. Nem tudom, hogy megírhatom-e, de a valóság az, hogy lopnak, és valaki nagyon jól jár most mások szegénységével. Így volt ez korábban is, így van most is. Sajnos neveket nem írhatok, pedig tudok, de mindenhol vannak emberek, akik már nagyon sok éve »segítenek« Ők most is ezt teszik. A jó szándékú emberek közül sokan nem néznek utána, hogy hová jut az adományuk, hiszen csak jót akarnak tenni.”
Arra a kérdésre, hogy akkor mégis, mit tegyenek azok, akik segítenének kárpátaljai nemzettársaikon, beszélgetőtársunk azt mondja: ha látni is akarják, hová kerül az adomány, az a legegyszerűbb, ha az adományokat összegyűjtők közül ketten-hárman „rászánják az idejüket, kocsijukat, pénzüket, és itt keresnek partnert, és együtt széthordják a segélyt – nincs jobb megoldás, mert így láthatják, hogy hová kerül”.
