Kutyaszorítóban Szerbia

Rengeteg, több mint tizenháromezer embert foglalkoztat a Szerbiai Olajipari Vállalat (NIS), s ezzel gyakorlatilag az ország egyik legnagyobb munkaadója is egyben. Ha az állam - ahogy azt a minap Alekszandar Vucsics bejelentette - január közepéig így vagy úgy, de valóban átveszi (elorozza) az oroszoktól a létesítményt, akkor ennek a hatalmas tömegű dolgozónak a fizetését is óhatatlanul be kell vállalnia. Arról nem is szólva, hogy az érintetteknek - szerződésileg, azaz elvileg - kötelező jelleggel jár(na) egy bizonyos szintű béremelés. Tehát legyen is bármekkora az aktus pénzügyi kerete, ezt semmiképpen nem lenne tanácsos figyelmen kívül hagyni.

Mivel az oroszok jelen állás szerint nem nagyon óhajtják kiadni a kezükből a NIS rájuk eső hányadát, csak valamiféle kényszerintézkedés kerülhet(ne) szóba. A belgrádi kabinet ezt szemmel láthatóan minden áron el akarja kerülni - ugyanakkor mind az Egyesült Államok, mind Brüsszel részéről óriási rajtuk a nyomás, hogy lőjék magukat lábon. Amúgy a Moszkva elleni szankciókat figyelembe véve már az is komoly gondot okozna, hogy (ha hipotetikusan megállapodnak egy adott összegben), miként csengessék ki azt? Csak úgy simán elutalni nem lehet, vagy ha mégis megtennék, azzal kiváltanák ellenségeik haragját.

Szerbia államháztartása a legfinomabb jelző alapján is minimum „feszített”, nehezen képzelhető el tehát, hogy váratlanul több milliárd dolláros/eurós kiadásokat be tudjon vállalni. Arról nem is szólva, hogy az egyik legnagyobb adóbefizető maga a NIS - így érthető, ha a helyzet sokak számára csöppet a róka fogta csukára kezd hajazni.

Arról nem is szólva, hogy a NIS nem a legjobb műszaki állapotban leledzik, s eleve durva miilliárdokat kellene költeni az elkerülhetetlen modernizációjára. (Ezzel amúgy a románok is fokozottan kínlódnak, ugyanis az orosz tulajdonú és átvenni szándékozott ploesti finomító dettó kétes színvonalon van, illetve dologozik.)

Ami biztosan kijelenthető, ha nem lesz megoldás és a NIS bármi okból leáll, az az állam számára ha nem is a vég kezdetét, de egy mély válság nyitányát jelentené. Még akkor is, ha Magyarország segít, illetve a korábbinál is több nyersanyag érkezik vasúton és a Dunán Szerbiába. Mert bár igaz, hogy a feldolgozói kapacitás nagy része, s így a hiányok egy szelete kielégíthető, pótolható, de a teljes igény nem fedezhető ebben a formában. Azaz (például) hiába állnának egymástól látótávolságra a vasúti olajszállítók, ettől még a nyersanyagot a kapacitások szűkössége okán nem lehetne gyorsabban átfejteni a tartályokba, mint eleddig.

S minderre amolyan penészes - más olvastban: rémisztő - habként rárakható, hogy Belgrád pénzügyi tartalékai nem odahaza, hanem jellemzően külföldön „tartózkodnak”. Azaz ha a szerbek nagyon kihúzzák a gyugát - mondjuk - a háborúpárti Brüsszelnél, akkor esetleg úgy járnak, mint az oroszok.

Persze erre - úgymond - csekély az esély, de azért az ördög sem alszik - bélik újabban egyre többen Belgrádban.