Bor, mámor, Grúzia és a hacsapuri

A mondás szerint a teremtés után Isten szétosztotta a különböző népek között a földet, a grúz azonban átmulatta az időt. Megkésve jelentkezett a jussáért, így az úr jobb híján a saját magának szánt legszebb földekből volt kénytelen neki adni. Így teremtődött Grúzia. A grúz lelket híven tükröző „államalapítás” után persze nehezebb idők jöttek: belharcokkal dúsított függetlenségi háborúk, a kereszténység védelme „két pogány”, az oszmán és az orosz birodalom között. A gyökereit az időszámításunk előtti 4. századig visszavezető Grúzia történelme a nemzeti megmaradás, a külső hatások ellenére is megőrzött értékek, a reménytelenségből is kiutat találó nép históriája. Egyszóval olyan, mint a miénk. Grú­ziát magyarként könnyű megérteni és még könnyebb megérezni.

A magyar látogató a legegyszerűbben Kutaiszin keresztül érkezik Grúziába, a Wizz Air szeptemberben indította el menetrend szerinti járatát – kedden és szombaton jön-megy gép. Miért nem Tbiliszibe, a fővárosba? Elsősorban azért, mert így kétségkívül praktikusabb. A kutaiszi repülőtér új – magyar cégek is részt vettek az építésében, Orbán Viktor avatta fel 2008-ban -, gyors és praktikus. Ráadásul innen indulva járható be talán a legkényelmesebben az ország.

Az ország kapuja

Aligha véletlen, hogy a 12. századi nemzeti hős, az országegyesítő király, Dávid innen irányította a középkori államot. Kutaiszit második fővárossá akarta tenni Miheil Szaakasvili volt grúz elnök is, ide telepítve a parlamentet és kormányzati szerveket. A döntésben gyaníthatóan legalább annyira játszott közre a politika, mint a történelem: Szaakasvili finoman szólva nem volt népszerű regnálása végén Tbilisziben. Mindenesetre így vagy úgy, de Kutaiszi nyert egy igen látványos épületegyüttest, a leginkább egy földbe süllyesztett üvegtojásra emlékeztető „demokrácia-palota” beleilleszkedik a Reichstag felújításával indult parlamentépítészeti trendbe. A Szaakasviliéket leváltó új hatalom pragmatikusan járt el: ha már megvan az épület, ülésezzenek itt a honanyák és -atyák, a kormányzat viszont maradjon Tbilisziben. A napi történelem emlékeinél persze érdekesebbek a régmúlt relikviái. A 11. században épült Bagrati katedrális két évtizeddel ezelőtt még romokban állt, most eredeti pompáját igyekeznek felidézni. Kultúrítészek elvitatkozhatnak azon, hogy a romok állagmegőrzése vagy a rekonstrukció a megfelelő út, a Kutaiszi által választott felújítás mindenesetre a múlt magasztosságát árasztja magából. A közeli Gelati-kolostorkomplexum a már említett Dávid király óta Grúzia szakrális és szellemi központja, közhelyeket kereső nyugati idegenvezető a Meteorákat hozná fel hasonlatként. Grúziában található a világon egyedülálló Vardzia-barlangváros, a mongol invázió idején akár ötvenezer ember is el tudott rejtőzni a ma szerzetesek által lakott, sziklába vájt monostorban. A grúz kereszténység emlékei lenyűgözőek, érezhetően nem turisztikai látványosságok, hanem élő kegyhelyek - a nők például csak kendőben és hosszú szoknyában mehetnek be.

Úszónadrág és síléc

A Fekete-tenger partján fekvő Batumit a felidézett „gájd” joggal nevezhetné a térség Las Vegasának. A pálmafás, szubtrópusi nyaralóvárosban már most van vagy fél tucat felhőkarcoló, és egymás után épülnek a világszerte ismert sztárhotelek „piramisai”. S nincs hotel, amelynek aljában ne lenne óriáskaszinó. Grúzia két nagy szomszédjánál ugyanis kevés kivétellel tiltott az effajta szerencsejáték, a török és orosz turista mellett így megjelenik a két ország befektetője is. Egyelőre elsősorban persze a törökök, ők adják az évi ötmillió turista jó részét is. Jönnek a környező Azerbajdzsánból és Örményországból is – igaz, területi vitájuk miatt egyazon helyen nemigen szállnak meg. A 2008-as orosz–grúz villámháború emléke él, de a mindennapokban nincs jele. Oroszul mindenki beszél, vagy legalábbis ért, a fiatalabbak már angolul is. Az új kormány alatt elkezdődött enyhülés, a vízummentesség – a magyarok kilencven napig tartózkodhatnak az országban külön engedély nélkül –, valamint a közös történelem emlékei ugrássze­rűen növelték az oroszok érdeklődését. Az unióval kötött szabad kereskedelmi egyezmény egyébként számunkra is megnyitotta a grúz piacot, a jelenlegi évi ötvenmillió dolláros kereskedelmi forgalmon van még bőven mit javítani, keresni.
A látványszállók mellett a város számos, a magyar zseb számára kifejezetten kényelmes szállást kínál. Az ár-érték arány amúgy országszerte több mint kedvező. Persze mondjuk a Gucci csizma Tbilisziben sem olcsóbb, mint Pesten.

Grúzia fővárosa azonban nem csak ezért világváros. (Kutaisziból vagy Batumiból praktikus vonattal megközelíteni, autót bérelni se drága, de kiemelkedő bátorság kell a helyi utakhoz, a taxi viszont hosszabb utakra is megfizethető.) Pontosabban nem ezért, a márkás szalonok, avagy az unalomig ismert étteremláncok miatt érdemel helyet azon váro­sok között, amelyeket ha elkerülünk, életet pazarolva éltünk. Tbiliszi egyszerre ősi és modern, ázsiai és európai. A Narikala-erőd a 4. századból származik, a Szioni-katedrális a hatodikból, itt sétálva kicsit Isztambul óváro­sában érzi magát az ember. Valamivel arrébb mintha Athén köszönne vissza, majd a sétálóutcák vendéglőinek pincéibe belefeledkezve Prágát véled felfedezni. A Tbiliszit kettészelő Mtkvari folyó egy szakaszát ősi kőfal szegélyezi, néhány száz méterrel arrébb azonban már high-tech libegőszerűségről nézve mutatja magát a város.

Grúzia egyediségét az élhető ellentétek, így az ősi városok, a tenger és a kaukázusi hegyek egysége adja. Néhány órányi útra a fővárostól, az 5033 méter magas, legendás Kazbek-csúcs körzete síparadicsom, Wifivel, minden pénztárcának megfelelő szolgáltatással és minden költői túlzás nélkül megfizethetetlen tájjal.

A legjobb hacsapuri

Szegedi vagy bajai a jobb halászlé? Mi való az igazi pörköltbe? Gyaníthatóan minden népnek megvan a saját, vérre menő receptvitája. Grúziában a sok közül kettő emelkedik ki. Az első a hacsapuri. A sajtos lángos és a sajtos pizza közé helyezhető lepénynek alapesetben van vagy tíz változata, ezt tarkítják a helyi variációk. Természetesen a jó hacsapuri csak és kizárólag szulguni sajttal süthető, azonban hogy ez bivaly-, kecske-, birka-, netán bűnös módon tehéntejből készüljön… Grúziát megosztó kérdés a tkemali szósz is. A hol édes-csípős, hol zöldes, hol vöröses mártás alapja a mirabolán szilva, amelyet korianderrel, fokhagymával, fahéjjal, kaporral és cseresznyepaprikával kevernek össze. A legjobb állítólag Kutaisziben, de ezt a véleményt tucatnyi kilométerrel arrébb sem érdemes már hangoztatni.

Végezetül s csak a „melyik a legjobb” vita határokon átnyúló következményeit elkerülendő, méltatlanul röviden a legfontosabb: a bor. A grúz borok feltehetően a történelem legrégebbi borai, itt találtak olyan szőlőmagokat – vélhetően termesztetteket, mivel alakjuk különbözik a vadszőlőétől -, amelyek időszámításunk előtt 6000-ből származhatnak. Ezenkívül a bor nemzetközi neve – Wein, wine, vino – is a grúz ghvino szóból eredeztethető. Nyelvészeti vitákat kerülendő az mindenképpen történelmi tény, hogy a borkészítés hagyományos módszere - nagy, földbe ásott, körte alakú cserépedényekben erjesztették – a grúz vidékről terjedt el Mezopotámiától Görögországig. Vitathatatlan az is, hogy jelenleg több mint ötszázféle grúz bort tartanak nyilván. A grúz konyakokhoz hasonlóan érthetetlenül kevéssé ismerik és értékelik őket a „fejlett Nyugaton”.

„Bor, mámor, Provence” – ha a Russell Crowe által alakított bankár nem Franciaországban, hanem Sighnaghi környékén örököl birtokot, a kultfilm érdemi része legfeljebb negyedóráig tart. A grúziai „Szerelem városában” Crowe öt perc alatt megnősül, tíz percet szán a ház felújítására, majd életét a bornak szenteli…