Gazdaság
Berlin: egy falak nélküli világ reménye
November 7–9. között 12 kilométeres fényinstalláció lesz látható a német város belső kerületeiben, az egykori monstrum vonalán
Emlékezhetünk a fal lebontásának lélekemelő napjaira, amikor az emberek végre megközelíthették a Brandenburgi kaput, sőt átmehettek rajta. Azt megelőzően a kettéosztott város keleti oldalán a turistáknak a főteret, az „Alexet” mutogatták a tévétoronnyal – miközben alig egy kilométernyire innen, a falnál tűzparancs volt érvényben.
Negyedszázada már, hogy a „két Berlin” újraegyesült. Azóta ismét világváros lett, hatalmas terekkel, zöld parkokkal, nyüzsgő üzleti negyedekkel. Érezhető a város kreatív hangulata, még a fal maradványain is megjelenik a modern művészet. A Spree-parton, a Mühlen utcában a legnagyobb egyben maradt faldarabot egy szabadtéri „óriásgalériában” huszonegy ország 118 művészének alkotásai dekorálják. (East Side Gallery.)
Ám számos múzeumban is felidézhetjük az egykori NDK világát: külön bemutatóhelye van a kétütemű „csodaautónak”, a Trabinak, a régi idők mindennapi életét az NDK-múzeum mutatja be. A fal emlékeiről, a történelem tényeiről a Dokumentumcentrumban és a Stasi Múzeumban tájékozódhatunk. A Checkpoint Charlie egykori átkelőnél pedig kilencszáz négyzetméteres panorámakép látható az 1989-ig kettéosztott városról.
Aki a fal emlékének szenteli berlini látogatását, a jubileum évében dúskálhat a programokban. Izgalmas órákat tölthetünk a kerékpár nyergében, amikor idegenvezetőnkkel a KulturBrauereiból indulva haladunk hosszan az egykori fal nyomvonalán. A faltúra közben hallott történetek is megrázók, még inkább megilletődünk az egykoron a határvonalat alkotó Bernauer utca installációin. Hatalmas archív fényképek idézik, milyen világot teremtettek itt az NDK vezetői. Az egyik képen anya és apa emeli a fal magasságába két csöpp gyermekét, hogy a túloldalon lévő bérház ablakából kukucskáló nagyszülők megláthassák, mennyit cseperedtek a rég látott unokák. Másutt kétágú létra tetején lábujjhegyen állva több férfi is összekapaszkodik a Bernauer utcatáblánál, hogy valakinek ott a fal mögött lelkesen integessen.
S 1961. augusztus 13-án – noha Walter Ulbricht NDK-pártfőtitkár még június 15-én is cáfolta a tervet – szögesdróttal körbezárták Nyugat-Berlint, majd két nap múlva elkezdték a betonfal építését. Negyvennégy kilométer falra volt szükség az NDK-ba „beékelődő” Berlin nyugati részének körbezárására. Nem kis idő és igyekezet kellett ennek a monstrumnak az eltüntetéséhez, a sebek behegedéséhez. S persze a város tudatosan felvállalta, hogy az emlékeket felidézze az utókornak.
Módunk van bejárni idegenvezetővel a kelet-berlini házak pincerendszerét, ahonnan számos fal alatti alagút fúrásával próbálkoztak: hetvenegy ilyen kísérletről tudnak, ám a menekülés legfeljebb húsz százalékban járt sikerrel. A fal összesen legkevesebb 138 áldozata közül volt olyan menekülő is, akit a Spree folyóban úszva lőttek le. Az első haláleset a Bernauer utca kapuinak befalazása után történt, amikor egy hölgy a harmadik emeleti ablakból próbált a „szabad világba” átugrani. Az utolsó áldozat pedig 1989-ben házi készítésű hőlégballonjáról zuhant le. Pedig akkor már március 8-át írtak, pontosan fél évvel később Magyarországon a Németh-kormány megnyitotta az NDK polgárai előtt Ausztria felé a határait. Október 9-én Lipcsében volt hatalmas tüntetés, november 9-én pedig leomlott a fal.
Berlin idei esztendeje az emlékezés jegyében telt. Csúcspontnak azt a látványos attrakciót szánják, amikor november 7–9. között 12 kilométer hosszú fényinstalláció húzódik majd végig Berlin belső kerületein az egykori monstrum vonalán – egy falak nélküli világ reményét szimbolizálva.