Jobb kezében fehér botjával ellenőrzi az utat maga előtt, bal kézfején az ultrahangos eszköz, a prototípus, amelynek kedvéért most a közlekedési múzeum oldalában, a Városligetben összegyűltünk.
„Akadályt jelez, sűrűbben rezeg” – szól Németh Dávid, s megtorpan. Csak mi látjuk, hogy sok tonnás mozdony magasodik előtte. Az Aurorának elnevezett készülékkel Dávid körkörös mozdulatokkal szinte letapogatja a matuzsálem határait. Közben magyarázza: nem helyettesíti a botot, hanem kiegészíti azt. A bot hetven–nyolcvan centire „lát”, az Aurora azonban kúpban érzékel, és három–négy méterről is jelzi az akadályt, s a rezgés folyamatosan erősödik, ahogy közelít felé.
Dávid informatikát tanul, az ultrahangos készüléket kidolgozó Jakub János és Menyhárt Hunor barátja és segítője, rendszeresen teszteli az eszközt.
„Minden irányban hét és fél fokos szögben jelzi az objektumokat. Az ultrahang visszaverődik a felületükről, a rezgés sűrűségéből megtudható, hány lépés tehető meg a tárgyig. A fehér bottal sem csak kalimpálunk, a használatát rehabilitációs oktató tanítja meg. Gyakorolni kell” – veszi át a szót Hunor. Dávid elmeséli kalandját egy külföldi fejlesztés alatt álló, szintén vakok támogatására tervezett eszközzel. „Széles fejpántba épített fülhallgatót kellett a fejemre tennem, elindultam vele, s úgy éreztem magam, mint egy űrhajós. Az akadályokat eltérő magasságú hangok jelezték, a fülembe zongoráztak, s megfosztottak legfontosabb érzékszervemtől. Az utcán két fő információforrásra támaszkodom: egyik a bot, a másik a hangok” – magyarázza.
Átsétálunk a murvával szórt sétányon, hogy ott folytassuk a kísérletezést. Dávid feladata, hogy kipróbálja és bemutassa, miként működik az Aurora, ha ő éppen „térbe belógó akadály” felé halad.
A hallott információk felértékelődnek a látásukat elvesztőknél, akik megbecsülik a beszélt hang távolságát, irányát, a látó embernek erre nincs szüksége. „Az Aurorával a fejem és a mellkasom magasságában kutatok. Most azt gyanítom, belógó tárgyról van szó” – mondja, s két méterrel egy utcát jelző tábla előtt megtorpan. Balesetveszélyes ez az akadály is, hiszen éppen fejmagasságban szélesedik ki, könnyen belegyalogolhatna. Ugyanez a helyzet a nyitva felejtett kocsiajtókkal vagy például a térbe belelógó lépcsővel a Lehel téri metró aluljárójában.
Az Aurora egyelőre leginkább egy mobiltelefonnal kombinált színházi kukkerre hasonlít. A mai kísérletnek vége, elkérem, János segít, hogy a tépőzárral a csuklómra rögzítsem. Súlya is van, de ez csak prototípus. Összeszorított szemmel elindulok a füvön terpeszkedő mozdony felé. Az Aurora egyre határozottabban rezeg, szinte elrántja a karomat, úgy figyelmeztet, ne menjek tovább. Néhány méterrel odébb a fiúk egyeztetnek, a találkozás ezúttal is újabb ötleteket szült: jó lenne egyszerűsíteni az érzékelő mozgatását. Megtudom, a keskeny felületeken szétverődik a hang, ilyenkor kisebb biztonsággal jelez a készülék, ezért az ultrahangos szenzort kiegészítenék egy lézeressel is. Aztán kiderül az is, az információ továbbítása és átalakítása időbe telik, ezt Jakub János öt század másodpercre csökkentette, ami nem rossz eredmény.
Az Aurora a mostaninál sokkal kisebb és könnyebb lesz, és divatos formába öltöztetik. Bírnia kell a sokkhatásokat – a vak emberek gyakran ütköznek különféle tárgyakba –, a port és a nedvességet is. Addig azonban változik, csiszolódik. A fejlesztő fiatalok vegyészmérnök-hallgatók a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, Jakub János programozással is foglalkozik.
Az Aurora tervét feltöltötték az Indiegogo nevű közösségi finanszírozási portálra, a gyűjtés ott véget ért, most különféle pályázatokon indultak, hogy befejezhessék a fejlesztést.
