Nem tudjuk magunkat „halálra zabálni”

Nagy tételben lehet fogadni arra, hogy egy ünnepi ebéd során valaki bedobja a népi mondást, mely szerint azért nem tud többet enni-inni, mert úgy érzi, menten szétreped a bele/gyomra. Alapból leszögezhető, ha ez a szóbeli (!) állapot beáll, az annyit is tesz, hogy az érintett gyakorlatilag puffadtra zabálta magát - holott józan ésszel belátható (lenne), ez a helyzet semmiképpen nem egy üdvös állapot. Sem az emésztőrendszer, sem a szív szemszögéből tekintve - s akkor még a „kimeneti nyílások” igénybevételéről egy szót sem ejtettünk.

Természetesen ettől még jogos maradhat a kérdés, tudunk-e valóban annyit enni, hogy robbanásszerűen megnyíljon a bendőnk, pláne a belünk? A gyomor egy viszonylag rugalmas tartály, amely - ha megtelt - akkor jelzést küld az agynak, hogy itt az ideje megszabadulni a beltartalomtól. Ez leginkább hányás formájában következik be - s ha valamibe bele lehet halni, akkor ez utóbbi éppen az. Lévén a nyelőcső nem igazán a fordított irányú terhelésre lett megalkotva, így a gyomorsav és a heves rángások könnyedén károsítják azt. Olyannyira, hogy ha valami megrepedhet, akkor az ez a szervünk - innét pedig csak egy lépés a fertőzés és a szomorú vég.

A másik kimeneti szerv a végbél, amely dettó megsérülhet akkor, ha eszetlenül tömjük magunkba a különböző ételneműket.

Ha szó szerint vesszük a „halálra esszük magunkat” kifejezést, akkor ez tulajdonképpen a permanens vagy alkalmi éhezőket sokkal nagyobb mértékben sújthatja, mint azokat, akik csak néha, esetleg a sátoros ünnepek idején néznek a tányér fenekére.

Nagyapáink elmondása alapján tudható, a hosszú és siralmas hadifogságból hazatérő katonák gyakorta odahaza hunytak el, a terített asztal mellett - amiért valójában a felelősség nem csak őket, de a szeretett rokonokat is illeti. Oka ennek pedig az, hogy az amúgy is alultáplált szervezetben a bőséges kajálás hatására beindul az inzulintermelés, ami nyomán viszont megugrik a vércukorszint. Utóbbi pedig hirtelen beröffent számos testi folyamatot, amelyek olyan hasznos anyagokat igényelnek, amikből az alultápláltság okán amúgy is elenyésző akad odabent.

Mindezen lépések pedig kritikusan megborítják a só-és vízháztartást - s utóbbi végső soron szívelégtelenséghez, majd halálhoz vezet.

Mindent összevetve a régóta koplaló ember lényegesen előbb eszi magát halálra, mint az, aki karácsony, újév és húsvét táján zabál - akár mértéktelenül.