Ljudmilla Ulickaja saját bevallása szerint az utolsó nagyregényét írta meg, amikor megalkotta Jákob lajtorjája című, több mint hétszáz oldalas művét, amely nemrég jelent meg magyarul a Magvető Kiadó gondozásában.
Emlékezni azért kell, hogy bizonyos dolgok ne történhessenek meg még egyszer.
Sok más, huszadik századról szóló regényhez hasonlóan ez a gondolat az egyik vezérfonala a könyvnek, amely részben önéletrajzi és családtörténeti elemekre, részben dokumentumokra támaszkodik, ugyanakkor a hiányzó információkat az írói képzelet egészítette ki, s az írónő merített saját családjának múltjából, főként nagyapjának nemrég fellelt levelei- ből, amelyeket egy véletlen folytán talált meg és kezdett el feldolgozni 2011-ben, valamint a KGB archívumának aktáiból is. Ulickaja 1943-ban született a baskíriai Davlekanovóban, ahová családját politikai okokból száműzték. Még egyéves sem volt, amikor visszaköltözhettek Moszkvába, ahol azóta is él. Tanulmányai végeztével a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozott, azonban 1970-ben egy munkatársával együtt elbocsátották, amiért szamizdat irodalmat olvasott és terjesztett.
Tudományos pályájához többé nem tért vissza, egy ideig a Moszkvai Zsidó Színházban dolgozott, színdarabokat, forgatókönyveket, verseket írt. Első elbeszéléskötete 1983-ban jelent meg, de hazájában nehezen tudott érvényesülni. Az első sikert 1995-ben Franciaországban megjelent kisregénye, a Szonyecska hozta meg számára. A szerző műveit majd tíz évvel oroszországi megjelenése után kezdték magyarra fordítani. Legújabb kötete, a Jákob lajtorjája magyarul 2016 őszén jelent meg Goretity József fordításában.
A Jákob lajtorjája olyan családtörténet, amely leginkább Gabriel García Márquez Száz év magány című művéhez hasonlítható: négy generáció életét meséli el száz évet lefedve, 1911-től 2011-ig.
A történet azonban nem kronologikus, az egyes nemzedékek életét kihagyásokkal ismerhetjük meg, s a nagy egészet a sorsok összecsengése adja ki: vannak motívumok, amelyek generációról generációra öröklődve ismétlődnek.
A történet két főszereplője egy nagyapa és egy unoka, Jakov és Nora, akik életük során csupán egyszer találkozhattak, párhuzamba állított sorsuk által mégis a kettejük közti kapcsolat áll a regény középpontjában. Jakov Oszeckij a tizenkilencedik század végén született értelmiségi zsidó családban. Nagy ideákkal vágott neki az életének, amelyet a politika sorozatos csapásokkal tört meg. Átélte a pogromokat, az első világháborút, családjának vagyona áldozatul esett az államosításoknak, katonáskodnia kellett, majd többször egymás után elítélték, száműzték, kényszermunkásként dolgoztatták. A megpróbáltatásokat nem élte túl a házassága, karrierről nem is álmodhatott. Élete azonban mégiscsak arra példa, hogy a kultúra mindig a politika felett marad, műveltsége és értékrendje haláláig szilárd alapokon állt.
Unokája, Nora alig tud valamit a családi múltról. Mindene a színház, díszlet- és jelmeztervezőként dolgozik, nevét is Ibsen Nórája után kapta. Egyéniségének meghatározó eleme a lázadás, fellép a társadalmi elvárások és a hazugságokon alapuló rendszer ellen.
Csak idős korában bukkan rá nagyszüleinek levelezésére. Ekkor tudatosul benne családjának múltja, az újonnan megszerzett információkról azonban már senkit nem tud megkérdezni. Az egykori genetikus a tudományt, az irodalmat, a történelmet és a hitet egy kontextussá gyúrja össze művében, ennek válik jelképévé a kötet címe is.
A lajtorja arra a létrára utal, amelyet a bibliai Jákob látott álmában, s amelyet Krisztus mennybemenetelének előképeként értelmeznek. Ulickaja ezt a motívumot a DNS-sel mint jelképpel kapcsolta össze, amelyet 1953-ban, Sztálin halálának évében fedeztek fel.
A DNS a regényben azt a szöveget jelenti, amely meghatározza örökségünket: testünk tulajdonságait, a személyiségünket, és ezáltal életünk eseményeit is. És egyben azt a létrát is megtestesíti, amely az egyén fejlődésének szimbóluma.
A regény az élet körfogásának bezáródásával ér véget: megszületik az új Jakov, az ükunoka.
