Jött az üzenet Prágából, Ali Marzoukitól, a Thaiföldi Idegenforgalmi Központ négy országot átfogó irodája vezetőjétől, hogy két magyart is meghívnak arra a katamaránra, amely egy nemzetközi újságíró csapattal hat napig hajózhat a Thai-öbölben és az Andamán-tengeren. A lehetőség rátarti istenség, amely nem vesztegeti idejét a felkészületlenekre. Ennek tudatában gyürkőztem neki az útnak.
Felnőtté érésem óta a tenger partján szerettem volna élni. A gyerekkort, az ifjú éveket falusi viszonyok közt, a magyar tenger partján töltöttem, a Balaton meghatározta világképemet. De aztán fordult a világ velem, és amikor először jutottam el az Atlanti-óceán partjára, Floridába, ahol a modern élet katedrálisai, a kilövőtornyok is magasodnak, tudtam, hogy a tenger után mindig vágyakozni fogok. Mert elkábít, mert agyonroppant, s a végtelenséget érezteti velem. Álmodni enged. A hétköznapi viharzónában kisimít. Megnyugszom, ha eszembe jut és rágondolok: a hangjára, a robajára, a hullámaira. A budai flasztert kopogtatom, de úgy érzem, a tenger fia vagyok. Vele élek szimbiózisban. Aki nem élte át, nem tudja, milyen a hajnali séta a homokon. Az érzések kitisztulnak, a gondolatok elrendeződnek ebben az állapotban.
Jött az üzenet Prágából… A nemzetközi csapatot három-három lengyel és cseh kolléga, valamint két magyar újságíró alkotta Budapestről. No és Ali Marzouki. Budapest–Dubai–Bangkok–Phuket – ez volt az útvonal. Az esti órákban érkeztünk meg a phuketi kikötőbe, s mindjárt elfoglaltuk helyünket a tizennégy méter hosszú katamaránon, amelyet a legmodernebb eszközökkel szereltek fel. Többek között négy légkondicionált kettős kabin és két egyes kabin szolgálta a kényelmünket. Természetesen a hozzájuk tartozó fürdőszobákkal.
– Cipőket le! – hangzott a parancs, mielőtt a fedélzetre léptünk, mert a hajón mások a játékszabályok, mint ahogy az utcán közlekedünk. És ez a mondat már jeladása volt annak, hogy megkezdődött a várva várt utazás.
A Thaiföldhöz tartozó Thai-öbölben és az Andamán-tengeren körülbelül négyszáz kisebb-nagyobb szigetet jegyeznek fel. Többségük mészkősziget, meredek sziklafalakkal és kiugró sziklaszárnyakkal, az apályvonal alatt és felett ásító üregekkel. A meredek sziklafalak – ahol nincs növényzet – olyan benyomást keltenek, mintha óriások keze nyomát őriznék; óriásokét, akik büntetésből csiszolták le őket. És ha az éjszaka eljön, az óriások szellemei újból munkához látnak, mert örök kárhozatra ítéltettek. A tudósok szerint egy év alatt egy centiméter smirglizésre futja az erejükből. Egyébként az említett meredek falakat leszámítva, mindent benőtt a sűrű növényzet.
Phuket kikötőjében arra ébredünk, hogy egy kis csapat megérkezett a mólóra az egyhetes élelmiszerrel: száz doboz sör, több üveg kóla, Bacardi, hetven tojás, kenyér, vaj, kávé, tej, lekvár és sokféle helyi gyümölcs roskadozik a négykerekűn, elsősorban a reggelikhez és örökös szomjúságunk enyhítésére. A katamarán közös, zárható helyisége szintén légkondicionált, itt van a konyha is. Az italok a nyitott térben egy konténerbe, a több csomag jég közé kerülnek.
Indulunk. Egy rövid szakasz megtétele után kínai halászokba botlunk, akik keskeny lélekvesztőikben állva, hosszú botjaikkal emelik ki a csónakok mellől a halakat. A botok végén kis háló van, az a csapda, amelyből a felszínen evező hal egy szemvillanás alatt kerül a csónak aljára. Bámulatos gyorsasággal dolgoznak a halászok a számukra tiltott vízen, ugyanis a sűrű hajóközlekedés miatt nem volna szabad erre járniuk. De hát, itt van a hal… Az alkalom állítólag nem más, mint lelki beállítottság, pluszcselekvés.
– Különben nincs baj velük, békés emberek – mondja a katamarán kapitánya.
Enyhe szél fúj, harminc kilométeres sebességgel siklunk a vízen. Az első sziget, amely mellett két órával később lehorgonyzunk, és motoros gumicsónakkal megyünk ki a partra: Koh Nakayai. A ko vagy koh szócska szigetet jelöl. Szép, homokos a partja. Vendég még nincs, június és október között az esős évszakot hirtelen felhőszakadások, és forró, viharos napok jellemzik. Nem tudom, hogy Poszeidónnak, a tenger istenének köszönhetjük-e, hogy az előzetes riogatások ellenére végig ragyogó időnk volt, és az eső is elkerült bennünket.
A szigeten ebédelünk. A rizs minden alkalommal megágyazza a helyet a tányéron a rákoknak, halaknak, csigáknak, kagylóknak. No meg a fűszeres szaftoknak. Az ételek legfontosabb ízesítője a chili. De állandó fűszer a koriander, a fokhagyma, a pirospaprika, a tamarind, a menta, a bazsalikom, a malabár és a galanga is. A fenyérfű nevű fűszerrel gyakran ízesítik a salátákat és a leveseket. Számos fogás kókuszdiótej és ananász felhasználásával készül.
Thaiföld konyhaművészete a gourmand-ok szerint – Franciaország, Olaszország és Hongkong után – negyedik a világon. Nálam az első. Éjszakánként még ma is rákokkal és kagylókkal álmodom, no meg tintahalak úsznak az ágyamban. Jázmin illatú rizshegyeken próbálok felfelé jutni, és ecetes, chilis levesben mártózom meg. Brrr!
Felcihelődünk, mert négyórás út vár ránk. Irány a Phi Phi-szigetek. Erősebb a szél, úgyhogy a kapitány a csörlők segítségével, pillanatok alatt vásznat bont, így aztán nagyobb sebességgel haladhatunk. Aki a tömegre éhes, Phi Phi-re menjen, aki lüktető sodrást akar, itt kössön ki; üzletek, éttermek, bárok csimpaszkodnak egymásba, az élet dübörög. Phuket után talán ez az Andomán-part legnépszerűbb turistacélpontja. A kínaiak áradatával nekünk is meg kellett barátkoznunk. De mintha éppen a gyönyör s az élvezetek ellen támadt volna 2004-ben a cunami, amelynek nyoma az elmúlt egy évtized alatt teljesen eltűnt. Sehol egy emléktábla a kétezer halott lelki üdvéért, igaz, beszélnek a cunamiról, emlegetik.
A Phi Phi Don és a Phi Phi Le – mert két részből áll a sziget – valóban két gyöngyszem: pálmafákkal övezett öblök, valószerűtlen mészkőszirtek és hosszú homokos partok határolják. Aki itt fanyalog, jobb, ha soha többet nem ül repülőgépre. Szépség és katasztrófa. Ez a két szó keveredik a tudatunkban. Az utazás egyébként is felfokozza, megsokszorozza az életet. A Phi Phi Don – ezen járunk – egyik utazási irodájának ablakában tábla hirdeti, hogy mikor megy hajó a szigetről Kuala Lumpurba, Szingapúrba vagy Szumátrára. „A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod…” – ígérte a magyar költő.
És már ismét hajózunk. A Moszkitó-sziget (Koh Yung), a Csirke-sziget (Koh Kai), a Koh Podra és az Ao Nang mellett visz el az utunk.
– Figyeld meg – mondja a kapitány a Moszkitó-szigetnél –, hogy arrafelé más a víz színe. Mélyebb a zöld. A kishalak birodalma.
A barlangok és mészkövek egyenesen a tengerbe érnek. A víz kristálytiszta, a sekélyebb helyeken néhány korallzátony. A leghosszabb homokpart az Ao Nang mentén tűnik elő.
– A cunami alig érintette, és minden nyitva állt egy héttel a katasztrófa után – jegyzi meg a kapitány.
Szigetek. Az az ember érzése, mintha egy láthatatlan varázsló odafönt, egy hatalmas zsákból mérgében dobálta volna ki őket. Alakjuk, helyük attól függött, hogy a „szemetelés” hogyan esett kézre. Van, ahol sorban állnak egymás mellett, másutt magányosabbak. Némelyek olyan kicsik, hogy a térképen sem találhatók, némelyek meg uralkodnak a térségben. De egyikük sem boldogtalan. A rangot nem a méret adja, hanem az örökkévalóság.
„…a gyűrű önmagába fut vissza, magába zárja a geometriai végtelent s az érzések végtelenjét is – írja Kosztolányi Dezső. – Nagyon hasonlatos hozzá a sziget… amelyet minden oldalról tenger zár körül. (…) a sziget útjai visszatérők. A sziget a végtelenség jegygyűrűje.”
Aligha olvashatunk ennél költőibb megfogalmazást a szigetek természetéről! Hogy aztán melyiken lenne jó hosszabb időt eltölteni, ez vágyaink függvénye. Kosztolányi hozzáteszi: „A sziget a földtani alakulatok közül a magányos, a különc, a társtalan lény, aki nem szorul másra.” De éppen a tengernek köszönhetően, bármikor kiléphet a magányból, és társat találhat a vízben.
A Koh Kai hihetetlen alakzatával bódítja az embert. Mintha a hatalmas sziklatömbből egy ökölbe szorított kéz nyúlna az égbolt felé. A képzelet és a fantázia is állandó kísérőnk, jóllehet tudom, hogy a tudat két külön mozzanata a kettő. Ráadásul naplementében hajózunk, és az ezüsthíd szikráival sem tudunk betelni. Móricz Ida, az író legfiatalabb testvére mondta egy tévéinterjúban: „mennyi szépség van a világon, s csak arra szabad figyelni…” Így gondolom tovább: csak arra szabadna figyelni…
A negyedik napon Krabi a célpont, amely száznyolcvan kilométerre fekszik Phukettől. Szemközt a várossal három mészkősziget látható. Alakjuknak köszönhetik a nevüket: Madár-, Macska- és Egér-sziget. Az apály miatt csak jó messzire Krabitól tudunk lehorgonyozni és háromnegyed órás taxizással jutunk be a városba. A thai taxi magas építésű, nyitott jármű, tíz ember is elfér benne. A kétszemélyes vezetői ülés zárt, a kormány a jobb oldalon van. Integetésre megáll, s az alkudozás után odavisz minket, ahová szeretnénk.
Krabi üzleteit, építményeit bármelyik tengerparti település megirigyelhetné. A bőség zavarában leledzik az utas, aki a belváros utcáin végigsétál. Az angol feliratok mindenütt jelzik, hogy Krabi világpolgár akar lenni, aki a cunami után levett kalappal várja az idegent. Nagyváros és mégsem az. Jellegzetes tengerparti üdülőhely.
(Folytatjuk)
