Régi és nagy adósságát törlesztette Magyarország a Kárpát-haza Galéria sorozatának elindításával, a határainkon túl élő magyar képzőművészek bemutatásával. Mert sokszor egy-egy ilyen alkotó előbb lett világszerte ismert, mint hogy Budapesten önálló kiállítása nyílt volna. Ilyen festőművész a Szovátán élő Kuti Dénes is.
A mögöttünk hagyott több mint hat évtized kiállításrendezői, kurátorai leginkább csak a határokig láttak, így alig jelenhetett meg az egységes Kárpát-medencei magyar kultúra a kiállítási terekben. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által 2013-ban indított kiállítássorozat ezen a méltatlan helyzeten kívánt változtatni. A napjainkban is folytatódó Kárpát-haza Galéria már négy éve zajló tárlatai nem véletlenül Kuti Dénes kiállításával indultak: a művész 2011-ben nagy felületeket kapott a pekingi National Art Museum of China magyar képzőművészetet bemutató kiállításán, ahol ő volt az egyik legsikeresebb alkotó. Az Erdélyben markáns jelenségnek számító, közismert festő 1952. május 30-án született Marosvásárhelyen, és ott is végezte el a művészeti középiskolát. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festő szakára járt 1972 és 1976 között, és egy évvel később megvolt az első önálló kiállítása is. Kuti azon szerencsés festőművészek közé tartozik, akik mindvégig meg tudtak élni művészetükből, a legvadabb Ceaușescu-időszakban sem kellett a hatalom által diktált képeket festeniük. Ehhez minden bizonnyal a szerencséje mellett hírneve és tehetsége is hozzájárult. A hiperrealisták aprólékosságával megfestett, de a hiperrealizmuson jóval túlmutató alkotásai a conducător idején többször megjárták Bukarestet is.
Talán éppen ez az aprólékosság, az ember nélküli világ csak rá jellemző zöld ragyogásban való ábrázolása („Kuti-zöld”) védte meg az integritását. Pedig ezek a művek a szem szórakoztatása, a gyönyörködtetés mellett nem nélkülözik a mondanivalót sem, mindenütt ott van egy-egy eszmei csavar, abszurd ötlet vagy éppen egy vallásos utalás. A mára már egészen komoly, háromezer darabos életmű jelen van a nagy gyűjteményekben a világon mindenütt, de a 2013-as budapesti kiállításnak mégsem a nagyméretű alkotások, hanem egy kis, poggyászban is elférő 80 × 75 centiméteres kép, A rög adta a mottóját. A képet 1978-ban az Erdélyt elhagyni készülő sógorának festette útravalónak, aki a fenséges hegyeket a gémeskutas Alföldre cserélte, és nem fogadta meg az öreg székely tanácsát, aki úgy tartotta, hogy inkább idehaza (Erdélyben) bánja meg az ember, hogy nem ment el, mint idegenben azt, hogy eljött.
A szülőföldtől való elszakadás gondolata ott van a Bőröndöm című 1976-os képen is, ahol az ócska vulkánfiber kofferbe maga az erdélyi táj van belegyűrve.
De a festővel együtt mi is tudhatjuk, hogy a hazát sajnos nem vihetjük magunkkal egy kofferban vagy éppen a cipőnk talpán. Így maradt meg ő is ott, Szovátán a sajátjai között, mi pedig remélhetőleg újra láthatjuk majd sajátos belső ragyogású képeit itt, Budapesten vagy valahol Magyarországon.
Talán éppen ez az aprólékosság, az ember nélküli világ csak rá jellemző zöld ragyogásban való ábrázolása („Kuti-zöld”) védte meg az integritását. Pedig ezek a művek a szem szórakoztatása, a gyönyörködtetés mellett nem nélkülözik a mondanivalót sem, mindenütt ott van egy-egy eszmei csavar, abszurd ötlet vagy éppen egy vallásos utalás. A mára már egészen komoly, háromezer darabos életmű jelen van a nagy gyűjteményekben a világon mindenütt, de a 2013-as budapesti kiállításnak mégsem a nagyméretű alkotások, hanem egy kis, poggyászban is elférő 80 × 75 centiméteres kép, A rög adta a mottóját. A képet 1978-ban az Erdélyt elhagyni készülő sógorának festette útravalónak, aki a fenséges hegyeket a gémeskutas Alföldre cserélte, és nem fogadta meg az öreg székely tanácsát, aki úgy tartotta, hogy inkább idehaza (Erdélyben) bánja meg az ember, hogy nem ment el, mint idegenben azt, hogy eljött.
A szülőföldtől való elszakadás gondolata ott van a Bőröndöm című 1976-os képen is, ahol az ócska vulkánfiber kofferbe maga az erdélyi táj van belegyűrve.
De a festővel együtt mi is tudhatjuk, hogy a hazát sajnos nem vihetjük magunkkal egy kofferban vagy éppen a cipőnk talpán. Így maradt meg ő is ott, Szovátán a sajátjai között, mi pedig remélhetőleg újra láthatjuk majd sajátos belső ragyogású képeit itt, Budapesten vagy valahol Magyarországon.
