Közéleti témákkal is foglalkozna az újonnan kinevezett főigazgató

Prőhle Gergely szerint tanulságos, hogy a húszoldalas pályázatból a Wass-jelenségre ugrottak (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Mikor döntötte el, hogy pályázni fog a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói posztjára?

– Ha jól emlékszem, május 14. volt, pünkösdszombat, egy Méhes Györgyről szóló megemlékezésen beszéltem a minisztérium nevében. Előtte megnéztem az Ez bejött! című kiállítást, amely az elmúlt évek új szerzeményeit mutatta be, s amelyben a munkatársak – igen lelkesen – video­felvételen beszéltek a munkájukról. Már régebben is gondoltam rá, hogy pályázom, és tudtam, hogy már volt egy eredménytelen főigazgatói pályázat is. Azzal is tisztában voltam, hogy ez nem pusztán egy múzeum, hanem egy egész intézményrendszer, a Digitális Irodalmi Akadémiával, a Hamvas Intézettel, a Mesemúzeummal, a Magyar Nyelv Múzeumával. Többekkel beszéltem arról, hogy mennyire jelent problémát az, hogy nem vagyok muzeológus – irodalomtörténettel is csak kedvtelésből foglalkoztam –, de bátorítottak, hogy az intézményvezetői gyakorlat és a nemzetközi kapcsolatrendszer jó háttér lehet, ezért úgy döntöttem, ha újra kiírják, megpályázom.

– Mi az, amit mindenképpen meg szeretne tartani, és mi az, amin változtatni szeretne e PIM működésében?

– Az a szerencse, hogy egy muzeológiai szakmai szempontból kiváló állapotban lévő intézményről van szó. Politikai vagy ízlésbeli szimpátiára tekintet nélkül mindenki azt mondja, hogy a PIM az ország első három múzeuma között van, kiváló a módszertani megközelítése. Ezen bolondság lenne változtatni. Emellett helyet ad a legkülönbözőbb irodalmi csoportosulások eseményeinek, ami szintén jó. Azt hiszem, és ez a pályázatomban is szerepel, hogy a nemzetközi kitekintés lenne a fő változtatás, a külföldi vendégek idehozatala, illetve a magyar irodalom hatékonyabb megjelenítése külföldön. Tekintettel arra, hogy irodalmunknak a német az elsődleges közvetítő nyelve, talán van némi helyzeti előnyöm a nagyköveti múltam, az ottani a kapcsolatrendszerem okán. Ez lenne tehát az egyik változás. Emellett a fordítástámogatás bátrabb intézését tartom fontosnak.

– Van esély rá, hogy több pénzt lehessen erre fordítani?

– Úgy érzem, hogy van. Az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon például, ahol Szlovákia volt a díszvendég ország, kiderült, hogy bátrabb fordítástámogatással és irodalompromócióval nagyon jó eredményeket lehet elérni. A szlovákok is méltányolták, amit itt tapasztaltak, mi pedig láthattuk, hogy a szlovák irodalomnak milyen jó volt a fogadtatása, és hogy világszerte milyen jól kamatozik mindaz, amit ők ebbe belefektetnek. Klasszikus és kortárs szerzőink kiválóak, megérné tehát a többletráfordítás.

– A pályázatának egyik kiemelt eleme a digitalizáció is.

– A digitalizáció korszakos probléma, mivel érinti a penetrációt, vagy­is hogy milyen széles körben és milyen terjedelemben, sebességgel lehet teríteni irodalmat. Van azonban egy fontos módszertani megközelítés is, amely inkább a tudományos vonalat érinti: elkezdődött a kritikai kiadások digitalizálása. A kritikai kiadás vájt fülűeknek való, elvarázsolt műfaj. De gondoljunk csak arra, hogy a digitalizáció által milyen módon lehet olyan interdiszciplinaritást belevinni a művekbe, amelyek segítségével – képek, hangok, zenék bejátszásával – mondjuk egy huszadik századi mű kritikai kiadása is kimondottan élvezetessé tehető. Ezen a téren tényleg új világok nyílhatnak meg. De ha csak azt vesszük, hogy digitálisan lehessen hozzáférhető több klasszikus irodalmi mű, ez is egy olyan cél, amely kiemelten fontos. És van még valami, amit én máshogy szeretnék csinálni, ez pedig a hosszabb távú tervezés. A magyar intézményekben megszoktuk, hogy egyfajta maradékelv alapján működnek a dolgok. Azt csináljuk meg, amire van pénz. Különösen az olyan, nagyobb horderejű, nemzetközi rangú kiállításoknál, ahol hosszabb tervezésre van szükség, ezt nem engedhetjük meg maguknak. Jó lenne előre kitalálni legalább a sarokpontjait egy múzeumi évadnak, és minden követ megmozgatni, hogy ahhoz meglegyen a megfelelő finanszírozás. Azt remélem, hogy ez menni fog.

– Az kiderült a pályázatából, hogy szeretne szponzorokat szerezni, magáncégeket is bevonva a múzeum támogatásába. Mennyi esélyt lát arra, hogy talál ehhez partnereket?

– Én már voltam a folyamat mindkét oldalán; állami szférában is, amely ugyan szponzorként nem működik, de támogathat bizonyos kezdeményezéseket, 2006 és 2010 között pedig egy nagy német magánvállalatnak voltam a munkatársa. Ott láttam, hogy milyen szempontok szerint választják ki a támogatásra méltó projekteket. Azt remélem, hogy ezzel a mindkét oldalról szerzett tapasztalattal talán a PIM-ben is jobban meg tudom találni azokat az érveket, amelyek segítenek a hiúság vásárán is eladni a portékát, és a támogatókkal is könnyebben tudom majd megértetni, hogy számukra milyen előny rejlik abban, hogy irodalmi tárgyú programot vagy kiállítást támogatnak. Berlini nagykövetségem idején ez elég jól sikerült, számos kulturális eseményt valósítottunk meg így.

– A 2017/2018-ra készített kiállításterveiből úgy tűnt, közéleti témák felé is nyitni szeretne, például az iszlám és az irodalom kapcsolatára reflektáló tárlat létrehozását is tervezi. Ez miért fontos egy irodalmi mú­zeum esetében?

– Azok az idők elmúltak, amikor neves irodalmárokból neves politikusok lettek. Azon lehet sajnálkozni, hogy ez az intellektuális erő a politikától távolabb került, de az önmagában nem baj, hogy nem híres írók ülnek a Parlamentben. Viszont hogy mit gondolnak a valóságot absztraháló szerzők a minket körülvevő kérdésekről, nagyon fontos tapasztalat lehet. Ezért is írtam a pályázatba, hogy a migrációval kapcsolatos vitáink jórészt kulturális, civilizációs tartalmú viták. Érdekes megközelítés lenne a mai problémák szempontjából megnézni, hogy az integráció hogy működött, milyen közhelyek, milyen sztereotípiák alakultak ki irodalmi művekben, vagy hogy ezt a fajta tapasztalatot hogy tudta az irodalom feldolgozni.

– Az ötletei között Kassák Lajos- és Wass Albert-kiállítás is szerepelt. Utóbbi különösen nagy visszhangot kapott a baloldali sajtóban.

– Igen, tanulságos, hogy a húszoldalas pályázatból leginkább a Wass-jelenséget firtató néhány sorra ugrottak sokan, szinte nem is foglalkozva semmi mással. A magyar kulturális, szellemi világ hagyományosan nagyon színes. Ízlésre vagy politikai álláspontra való tekintet nélkül figyelemre méltó irodalmi minőségek jöttek létre. Azt hiszem, hogy egy ilyen közintézménynek, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum, az a feladata, hogy ezekre az értékekre mindenféle politikai kacsintgatás vagy félelemérzet nélkül felhívja a figyelmet, kérdéseket tegyen fel, jelenségek mögé nézzen. Az keltett nagy feltűnést – elsősorban baloldali lapokban –, hogy Wass Albert népszerűségének okát vizsgálatra érdemesnek tartom. Azt gondolom, érdemes lenne utánanézni, hogy egy szerzőt, aki nem itt élt, és aki viszonylag későn került vissza az irodalmi köztudatba, hogy övezhet mégis ilyen már-már kultikus tisztelet. Kassák esetében egy nagyon komplex figuráról van szó, akit végső soron a saját, baloldali politikai családja sem tudott igazán a magáénak vallani. Az irodalmároknak képzőművész, a képzőművészeknek irodalmár volt. Még berlini nagykövetként tapasztaltam meg, hogy Kassáknak milyen óriási renoméja van a nemzetközi művészvilágban, különösen a képzőművészeti tevékenysége okán, és milyen hatalmas nemzetközi kapcsolatrendszert működtetett. Ez is egy olyan jelenség, ami sok mindent elárul az életművön túl az egész 20. századi magyar szellemtörténetről, a magyar avantgárd nemzetközi kapcsolatairól. Azt remélem, hogy ez nem csak számomra érdekes. Persze egy ilyen pályázatban az ember – külsősként – úgy írja le a saját gondola­tait, hogy tudja, azoknak a múzeumban dolgozó, a gyakorlati megvalósításban nagy rutint szerzett kollégák próbáján is át kell esnie. Biztos pont azonban a jövő évben az Arany János-emlékév méltó megünneplése, ami reményeim szerint valóban minden vitán felül áll.