Egy különös magyarországi utazás históriáját foglalta könyvbe Daniel Speer, baden-württembergi zeneszerző és tanító. Az Európa-szerte híressé vált, Ungarischer Simplicissimus álnéven működő szerző 1683-ban kiadott munkájából idézünk.
„Eperjes Felső-Magyarország egyik szabad királyi városa. Szép és népes. Itt tartják raktáraikat a kereskedők, akik Sziléziából, Lengyel-, Török- és Görögországból ide járnak a vásárra. Csupa lutheránusok lakják. Jeles gimnáziuma van, amelyet Erdélyből sokan látogatnak. Folyója a Tarca, Szeben város és Sáros vára felől folyik lefelé. Mindenütt malmokat hajt, s bőven van benne jóféle hal. A város mellett sógödrök és sókutak is vannak, ahol a sót keményre főzik. (…) Itt németül, magyarul és tótul beszélnek és prédikálnak. A határbeli erdőben jóízű, savanykás borvíz van, ezt azonban semmibe veszik. (…) A sógödrökben, vagy hozzájuk közel drágaköveket is találnak, különösen opált. (…) A városnak nagy külvárosai vannak és sok szép kertje. Időnként rablók és medvék veszélyeztetik a környéket. Úgy beszélik, a város nevét az eperevéstől vette, mert ezen a helyen azelőtt a földieper nagy bőségben termett.” (Magyar Simplicissimus, Miskolc, 1998)
Valóban, Eperjest 1324-ben szabad királyi városi rangra emelte a Nápolyban született Károly Róbert. Akkor Fragopolis, Eperessinum néven szerepelt a latin nyelvű okiratokban. Lakói védőfalat emelhettek a város köré, kiváltságaik közé tartozott a heti piac, később az évenkénti négy országos vásár tartása. A település azonban régebb óta fennáll: a hagyomány szerint II. (Vak) Béla király alapította 1132-ben, majd II. Géza uralkodása alatt flandriai, alsó-rajnai iparos és kalmár telepesek érkeztek a Tarca-parti helységbe, amelynek neve 1233-ban, majd 1288-ban bukkant fel levélben – utóbb a Karmelita szerzetesek itteni rendháza kapcsán –, aztán 1299-ben nyerte el a városi címet III. András királytól.
A főutcás kalmártelepülésekre jellemző, közepén orsó formában kiszélesedő piactér ugyan szépen fejlődött a 14. század végére, a közeli Kassa gazdasági túlereje azonban mégis csak elnyomta Eperjest. Megmutatkozik a különbség a kassai Szent Erzsébet-dóm és az eperjesi Szent Miklós-plébániatemplom között is: nagyságban, a belső tér kialakításában, díszítésében, építészi és mesterségbeli színvonalában. A város szülötte, Divald Kornél (1872–1931) művészettörténész Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyveinek 1927. évi számában ismertette a templom építéstörténetét. Máig sem készült róla frissebb és pontosabb munka.
Szent László király egyháza volt „terra Eperies” területén az első, a 13. század első felében, 1411-ben Zsigmond király a városnak adományozta, egészen a 18. századig megmaradtak a falai, más – nem egyházi – használatban. A piactér közepén nem sokkal a tatárjárás után megépült egy kis egyhajós templom a parókia szolgálatára; annak falait is felhasználták az 1318-tól apránként bővítgetett városi egyházhoz. Nagy Lajos király anyja, Erzsébet 1347. december 2-án kelt oklevelében meghagyta Sáros megye birtokos lakosainak, hogy bárhol találnak az eperjesiek a templom építéséhez alkalmas köveket, azok fejtését megengedni kötelesek.
Az 1350-es évek elején már készen állt a két hajós – a hajókban három-három, a szentélyben két iker-boltszakaszos – épület Szent Miklós püspök tiszteletére. A kereskedők, úton levő vándorok védelmezője az egyik legnépszerűbb segítőszent Európában. A hajó déli oldalához kapcsolt harangtorony az 1400-as évek elejéig állt. Akkor lódultak neki a ma is látható, impozáns gótikus plébániatemplom építésének, amit Zsigmond király rendelése szerint több ezer mázsa eladott kősó árán kezdtek meg. A három hajója szentélyszűkület nélküli csarnoktemplomot alkot, ennek megfelelően egyforma magasságúak a boltozatok. A reprezentatív bejárat a déli oldalon, a régi piactér felől nyílik. Fölötte az oratórium magas ablaka (képünkön). Igencsak érdekes építészeti látványt kínálnak a néhány évtizeddel később befejezett késő gótikus boltozatok, a reneszánsz közeledtét érző kőfaragó mesterek egyre szabadabb, improvizáló stílusában.
Magán viseli a barokk korszak jegyeit is a templom, időbe telik végig mustrálni a szárnyas oltárokat, asztalos munkákat. Eperjes szlovák lakói „Svety Mikulásnak” nevezik a templom névadóját. Ami a város (Presov) újkori népességváltozásait illeti: 1910-ben a tizenhatezer lakosú megyeszékhelynek pontosan a fele magyar volt, hatezer-ötszáz tót és másfél ezer német ajkú mellett. A település jelenkori, kilencvenkétezer lakosa között mindössze 208 magyart találtak a 2011. évi népszámláláskor.
