Bemutatták Duncan McMillan Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámáját Horgas Ádám rendezésében, a Centrál Színházban. Az improvizatív előadásban rejlő kihívásokról és a közönséggel való közös játék tanulságairól a darab főszereplőjét, Pokorny Liát kérdeztük.
– Hogyan találtak rá a darabra?
– Miután Bereczki Zoltán és a menedzserem, Ferenczi Orsi létrehozták a Lepkegyűjtő Produkciót, nagyon szerettek volna találni nekem egy monodrámát. Amikor erre rábukkantak, úgy éreztem, hogy nekem írták. Életemben először gondoltam azt – minden nagyképűség nélkül –, hogy ezt egyedül én tudom megcsinálni. Biztos, hogy lenne olyan színész, aki el tudja játszani, és biztos van olyan is, aki jól tudna mellé improvizálni. De tőlem a Beugró miatt az emberek megszokták, hogy improvizálok, így jobban elfogadják, ha interakcióba lépek velük.
– Korábban játszott már monodrámát? Nem félelmetes egyedül végigvinni az egész előadást?
– Volt egy Beszélő fejek című előadás a Thália Stúdióban, amelyet Almássy Évával, Börcsök Enikővel és Béres Ilonával játszottunk. Ez nem monodráma volt, de négy női monológ hangzott el benne, és harminc-harminc percig voltunk egyedül a színpadon. Az sem volt könnyű, de ez előtt az előadás előtt konkrétan halálfélelmem van. Olyankor úgy hiszem, képtelenség, hogy el tudom játszani. Amikor végre elkezdődik, nagy nyugalmat érzek. Mindig csak a következő lépésre kell figyelni, mert, ha belegondolok, lehet, hogy egyszer elszaladok.
- Hogyan választja ki azokat, akiket felhív a színpadra?
– Már az előadás legelején felmérem a közönséget. Sokszor csak belenézek valakinek a szemébe, és tudom, hogy ő lesz az. A megérzéseimre hallgatok.
– Sok olyan jelenet van, amelyben közreműködik a közönség. Ezeket hogyan próbálták el?
– Egy idő után felismertük, hogy az édeskevés, ha tudom a járásokat és a szöveget, muszáj kipróbálni közönséggel is. A rendező, Horgas Ádám azt javasolta, hogy legyen egy-két beépített ember a nézők közt a biztonság kedvéért. Számomra azonban alapvető volt, hogy erről szó sem lehet, ezért arra kértem, hogy bízzon bennem, mert tudom, hogyan kell hozzászólni az emberekhez úgy, hogy leolvasszam róluk a páncélt és a félelmeket. Tisztában vagyok vele, hogy a nézők egyik fele nagyon kíváncsi, és azzal is, hogy a másik fele retteg attól, hogy interakció lesz. Az előadás közben egy egész nézőtérrel kell elhitetnem azt, hogy képes erre, és bízhat bennem, mert nem hagyom cserben. Végül egy héttel a bemutató előtt egy tesztközönséggel próbáltuk ki az előadást, és nagyon jól sikerült.
– Nem csak a színpadot, de az egész nézőteret is egyedül kell betöltenie. Nem furcsa, hogy ezúttal nem a partnerei, hanem a közönség szemébe kell néznie?
– Embertelen energia kell hozzá. Létezik egy bizonyos színészpánik; amikor nem úgy reagál a közönség, ahogy várjuk, s gyakran elhitetjük magunkkal, hogy unatkoznak a nézők. Ez borzalmas, mert amíg ezzel vagyunk elfoglalva, elmegy a ritmus és a szöveg. Rá kellett jönnöm, hogy ennél a darabnál ezt nem szabad, a közönséget végig tartani kell. Csodálatos megélni ezt a felelősséget és annak a felismerését, hogy ezt is elbírom.
– Mennyire nehéz összehangolni az improvizatív és a megírt részeket?
– Arra kell figyelni, hogy az improvizációban ne kanyarodjunk el túlságosan, mert akkor – ahogy egy bakinál is – nehéz visszatérni oda, ahol tartottunk. Ezért mindig tudom, honnan kell újra elkezdenem. Inkább az a nehéz, hogy rengeteg információt kell fejben tartanom, mert a néző földöntheti a rendszert, ha izgul.
– A nézők a partnerei, ugyanakkor, irányítania is kell őket, ha esetleg halkak vagy passzívak. Előfordult olyan, hogy valaki inkább túl aktív volt?
– Igen, ugyanis kétféle néző létezik. Van, aki a zavarát úgy éli meg, hogy meg sem mer mukkanni. Akkor én a szájába adom a mondatokat. A másik fajta néző viszont úgy leplezi zavarát, hogy elkezd beszélni. Az előadások közben jöttem rá, hogy az aktívabbak is ugyanúgy várják az irányítást, nekik is ugyanúgy instrukcióba kell adnom, hogy mit mondjanak, mert meg kell előznöm, hogy az improvizációjuk másik útra terelje a történetet.
– Az előadás nagyon hullámzó, mert az alaptéma nehéz, mégis süt belőle az optimizmus és a remény. Hogyan éri el, hogy együtt menjen a közönség a darabbal, hogy mindenki együtt sírjon és nevessen?
– Pontosan tudom, hogy hol engedhetem bele magam jobban a játékba, és mikor merem megmutatni a felszín alatti mélységet. A történetben az a gyönyörű, hogy megmutatja hogyan képes az ember kihúzni magát a nehéz helyzetekből a hajánál fogva, és hogy mindig jön egy bájos vicc, ami feloldja a feszültséget. Talán azért van olyan katartikus élményem az előadásokat követően, mert egy idő után már nem gondolkozom, csak visz magával ez az őrületes hullámzás a plafon és a padló közt. Ennél a darabnál a szépség fáj, az a csodálatos benne, hogy azért sírunk, mert gyönyörű, és nem azért, mert borzasztó. Arról szól, hogyan szeress élni, és pont egy olyan ember szájából, akinek ez nagyon nehéz, és aki egyszerre eszeveszett, édes, suta, bölcs, kétségbeesett és önfeledt módon próbálja megkeresni a dolgokat, amikért érdemes létezni. A tudat, hogy ezt én játszhatom el, végtelen energiával tölt fel engem is.
