A magyar labdarúgó-válogatott csütörtök este 2–1-es vereséget szenvedett Luxemburg tizenegyétől. Ezzel lezárta 2017-es idegenbeli mérkőzései sorát, s az idei programból már csak a Costa Rica elleni, keddi találkozó van hátra. Legyen annak bármi is az eredménye, az év valódi mérlegén nem változtat.
Az elmúlt ötven évben talán egyszer zuhant itthon tizenöt hónap alatt ilyen óriásit labdarúgó-válogatottunk presztízse: 1985–1986-ban, az osztrákok elleni felejtethetetlen bécsi vb-kijutás és a szovjetek elleni, irapuatói mérkőzés volt a két végpont, miközben a válogatott csoportelsőként kvalifikálta magát a mexikói Mundialra, s itthon legyőzte a brazilokat. Az akkori és a mostani korszak közötti további hasonlóság, hogy akkor Mezey György válogatottja bejutott a világ – elvileg – legjobb 24 csapatát jelentő vb-mezőnybe, 2016-ban Bernd Storckkal a FIFA világranglistáján az első húszba került.
A két nagy bukás közül az elsőnek a valós okait talán már soha nem tudjuk meg – de jó lenne, ha legalább a mostani bukfencre lehetne magyarázatot találni.
Érdemes a tényekből kiindulni, s nem érzelmi alapon ítélkezni. Nézzük az általunk legnagyobb problémának vélteket, pontokba szedve!
1. Nincsenek minőségi játékosaink. Az Európa-bajnokság előtt Bernd Storck szinte meg is szavaztathatta volna a huszonhármas keretét, legalább húsz játékos „konszenzus” alapján is bekerült volna. Tudtuk, hogy az a csapat generációváltás előtt áll, sejtettük, több kulcsember nemhogy a 2020-as, részben hazai meccsekkel következő Eb-selejtezőin, de már a vb-selejtezőkön sem lesz hadbafogható. Király Gábor helyére Gulácsi Péter került, ezt azért érdemes kiemelni, mert ő az egyedüli topligában állandóan szereplő játékosunk. Nagy hibája csak a svájciak elleni volt, de nem tudott úgy meccseket hozni, mint korábban Király. A többi poszton sem erősödött a válogatott a személycserékkel. A 2016-os nyár óta az akkori alapemberek közül senki sem közelíti meg az Eb-formáját.
2. Nincs állandó válogatottkeret. A fenti és részben a szinte példátlan sérüléshullám miatt nem alakult ki az új válogatott magja. S főleg nem körvonalazódik, hogy kire épülhet a következő Eb-selejtezőkön a keret. Bernd Storck és Szélesi Zoltán az eddigi nyolc 2017-es mérkőzésen harminchat játékost küldött pályára, nyilván nem kell sokat érvelni amellett, hogy nincs ennyi, nemzetközi szinten is a helyét megállni képes magyar játékos. Storck megpróbált első itteni csapatára, az új-zélandi junior-vb-n járt gárdára építkezni, abból ketten vetették meg a lábukat: Nagy Ádám és Sallai Roland.
3. Felforgatott csapatok. Már az Eb előtt téma volt, Kleinheisler László gyors berobbanásában szerepet játszott az is, hogy hiányposztot töltött be, egyszerűen nincs más a magyar mezőnyben, aki klasszikus irányítóként fazont tudna szabni a játéknak. Ez a helyzet másfél év alatt annyit változott, hogy immár Kleinheisler sem. Hasonló probléma, hogy korábban Storck, most Szélesi is néhány játékost a számára idegen poszton játszatott, ebből nem sülhetett jó ki. Dzsudzsák Balázs megégett a számára idegen irányítói poszton, ráadásul továbbra is erősen kétséges, alkalmas-e a pályán a vezér szerepére.
4. Túlzott önbizalom. Storck azt mondta egyszer, hogy inkább kapjon ki a csapata több góllal, de bátran támadva, mint sündisznóállásban éppenhogy. Ha lehet választani, inkább sehogy ne kapjon ki, de a nagyobb probléma, hogy Andorra és Luxemburg ellen is azt lehetett érezni (csütörtökön az összeállításból, a hadrendből), hogy nagyobb erőkülönbségre számított a szakmai stáb annál a javunkra, mint azt a tények reálissá tennék. Dárdai Pál válogatottjának a sikerei éppen azon alapultak, hogy a csapat többet kihozott magából csapatként, mint azt a játékosok egyéni képességei ígérték volna, s főleg, hogy a kapitány mindig felmérte, ez a játékosállomány mire lehet képes. S ahhoz igazította a taktikát.
5. Motivációs tényezők. Az andorrai vereség egyik okozója a rossz motivációs állapot volt, majd utána a lettek és a portugálok ellen kétségtelenül hajtott a válogatott. De a Luxemburg elleni vereség is azt mutatta, nem mindenki számára szent a címeres mez, nem mindenki szakad meg a győzelemért. Vajon miért csak a második bekapott gól után „tértek néhányan észre”?
6. Fegyelem. A portugálok ellen Priskin Tamás kiállításáig, a luxemburgiakkal szemben Lovrencsics Gergő piros lapjáig elfogadhatóan játszott a csapat. Mindkét, egyaránt felesleges kiállítás elrontotta az addigi játékot, s vereséget okozott.
7. A jövőkép. A helyzet nagyon súlyos. S különösen bosszantó, hogy annak ellenére is igen homályos, vagy inkább sötét a kép, hogy az elmúlt években a korosztályos válogatottak tétmérkőzéseken elért eredményei vitathatatlanul javultak. De felnőtt szinten nem lesz ennek hozadéka, ha a tehetséges játékosoknak nem sikerül külföldön az áttörés, majd hazajőve beleszürkülnek az itthoni, mondjuk ki, esetenként jelentősen túlfizetett tömegbe.
A luxemburgi meccs kilencvenperces esszenciája volt futballbajainknak. Ahogyan a régi szóvicc mondta: „A szakadék szélén állunk – nagyot léptünk előre”.
