Érdemdús – 1656 óta királyi rangú – város a Tátra keleti lábánál fekvő, Poprád-parti Késmárk. Tizenhétezer lakosával, a Thökölyek ódon várával, óriási evangélikus fatemplomával, gótikus Szent Kereszt-egyházával és annak különálló harangtornyával pöffeszkedik a nála régebbi, de szerényebb szomszéd települések felé. Azok pedig nem egy jóval értékesebb, látványosabb műemlék templomukat tudják felmutatni.
Leibic (L’ubica) az elmúlt pár évtizedben négyezres lélekszámúra növekedett helység két kilométerre délre Késmárktól. Össze is nőttek, amióta országos élménycélponttá fejlődött a 13. század óta ismert, kénes vizű leibici gyógyfürdő. A turizmusból és vendéglátásból származó jövedelem eltartja a városka lakóit.
Fényes Elek Magyarország geográfiai szótára (1851) szerint „Leibicz vagy Lubicza határára két falu épült, a német Schwefelbad (Kénfürdő) és a tót Majerka, mellyek mint külváro-sok szinte polgári joggal élnek. A városon keresztülfolyó patak több malmot forgat. Határa messze kiterjed, s terem búzát, rozsot, árpát, zabot, különösen pedig jó borsót és lent. Erdeje felette sok és szép, de mivel távol esik, nemigen jövedelmes. Posztósai részint közönséges, részint finom portékát készítnek. Késmárk szomszédsága miatt a kereskedése annyira csekély, hogy még a hetivásárját sem tarthatja fenn”.
Csupa panasz a 19. századból. „Villa Lubic” azonban már 1251-ben felbukkan levélben, ami egyben arra is utal, hogy a falu népe túlélte a tíz évvel azelőtti mongol pusztítást. A település 1268-ban a szepességi plébánosok közösségéhez tartozott, az 1271-ben írásban először szereplő Leibitz névforma már a betelepített német ajkú vendégek jelenlétéről tanúskodik. A régi szláv és az új szász lakosság közötti torzsalkodást ugyanakkor V. István királynak kellett elsimítania; az uralkodó egy füst alatt városi rangra is emelte a települést. Majd 1364-ben heti piac tartására szerzett jogot, 1412 és 1772 között Lengyelország birtokolta 15 további szepességi kisvárossal együtt, a csúszós kezű Zsigmond király zálogaként. A Szepesi káptalant és Lőcsét a Tátra menti kalmárút kötötte össze Késmárkkal és a lengyel határral, a forgalom biztonságára a Hernád-völgyi magyar vitézek ügyeltek.
A leibici fürdő zajától távolabb csendes, tágas térség veszi körbe a rendkívüli megjelenésű, 13. századi eredetű plébániatemplomot. Titulusa Szűz Mária mennybevitele, akinek a magas harangtorony falán neonfénycsövekből formált alakja hívja sötétedéskor a híveket; fürdővendégek azonban nem szánnak időt bámészkodásra az öreg templomok körül.
Nem úgy mások: a bámulatos megjelenésű, korabeli nyugat-európai rokon emlékek minőségével vetélkedő épület lenyűgözi a vándort. Késmárk környékén a leibici (és a vele szomszédos ménhárdi) templom a legérdekesebb, úgynevezett kéthajós istenháza. Ebből a típusból – amely eredetileg deszkamennyezettel épült a román korszakban – mintegy hetven falusi egyházról tudunk a Szepességben, a legendás Divald Kornél műemlékkutató száz évvel ezelőtti gyűjtéséből. Két tucat maradt meg mára belőlük.
Amikor a népesedés folytán már szűknek bizonyultak e gyülekezeti terek, középen kőoszlopokra támaszkodó, ikerboltozatos teremmé tágították a hajót. Egy vagy két, kivételesen három gondosan faragott, magas pillér osztotta szakaszokra az adott termet. Leibicen éppen ez utóbbit, mind közül a legnagyobbat láthatjuk, amelynek belső hossza tizenkilenc méter, szélessége tíz és fél méter; a templom teljes hossza harmincöt méter a torony nélkül. A jellemzően korai gótikus stílusú épületek az akkori lovagházak, ispotályok méreteire, arányaira hasonlítottak. Különösen szép a templom déli oldala. Három erős, lépcsőzetes támpillér (valamint az oldalbejárat előterének fala) vezeti le a hajó boltíveinek nyomását. Ugyanezt szolgálja a szentély négy, ugyancsak lépcsős, faragott kő támasza. Különösen becses az apszis befalazva is látható díszes kapuzata (képünkön).
Amíg a leibici templom belsejét 1764-ben telepingálták ornamentális motívumokkal, a közeli Ménhárdon (Vrbov, Menhardsdorf) található, ugyancsak kéthajós, Szent Szervác titulusú templom hajmeresztő, rokokó gipszstukkós díszítést kapott a 18. század végén. A régmúlt idők ízlése különb volt ennél: a már 1222-ben létezett épület román kori bejáratának kőfaragványai szépen, épen túléltek közel kilencszáz esztendőt.
Különös alaprajzú és szerkezetű az országút mellett, magas dombhátra épített ménhárdi templom. Nyugati oldalához tapad a magas harang-, egyben őrtorony a felső szint ikerablakaival. Az eredeti hajó kéthajóssá bővítése, amely az 1300-as évek elejére tehető, itt két középső oszloppal történt. Három pár keresztboltozat fedi. A kelet felé csatlakozó szentély – amely alig keskenyebb a hajónál – három boltszakaszos, az északi oldalához hosszúkás sekrestye-kápolna járul. Két hatalmas ívű, úgynevezett repülő támpillér erősíti az apszis egyenes végfalát a dombról lecsúszás veszélye miatt.
Ménhárdon is a késmárkihoz hasonló reneszánsz campanile épült a 16. század elején. Itt és Leibicen úgyszintén bronz keresztelőkutat láthatunk az iglói Gál Konrád mester műhelyéből, az 1400-as évekből, továbbá említést érdemel a leibici Szentlélek-templom, amely a 14. században ispotályként működött, vélhető összefüggésben valamelyik betegápoló lovagrenddel.
