Húsz éve történt, tehát ma már senki nem vitatja, hogy ez történelem. Bár két évtized talán nem oly nagy idő, mint amilyen távlatok az antik világtól elválasztanak bennünket, mégis, ha a srebrenicai eseményekre gondolunk, olyan megdöbbentő hatásúak, olyan elborzasztóak, mintha egy másik, idegen világban történtek volna.
Pedig a régi Jugoszlávia, a kilencvenes évek ott zajló polgárháborús őrülete, Bosznia és a bosnyák emberek még mindig be nem hegedt sebei, s a sérült lelkek lényegében csak egy karnyújtásnyira voltak – és vannak – tőlünk.
Több mint ezer ember sorsa még mindig ismeretlen, két évtizeddel azután is, hogy a boszniai Szerb Köztársaság szedett-vedett – ám a bosnyákoknál az akkori jugoszláv vezetés, vagyis Slobodan Milosevic és hívei által sokkal jobban felszerelt – hadserege elfoglalta az ENSZ védett övezetévé nyilvánított Srebrenicát, és elkövette a muzulmán lakosság elleni tömegmészárlást. Sajnos azonban, bár jól tudjuk, hogy mi történt velük, még nem is mindenre, nem is mindenki halálára van egyértelmű bizonyíték. Eddig mintegy hétezer áldozat holttestét sikerült exhumálni, azonosítani és méltó körülmények között eltemetni. De még további mintegy ezer áldozat exhumálása és azonosítása folyamatban van – közölte a húszesztendei jubileum alkalmából az Amnesty International.
A húsz évvel ezelőtt történt események ma már javarészt ismertek, s nyilvánvaló, hogy a srebrenicai mészárlás a boszniai háború egyik legvéresebb fordulópontja volt, amelyet a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűntettek kivizsgálására létrehozott, különleges, speciális nemzetközi bűnügyi bíróság háborús bűncselekménynek nyilvánított. A mészárlás 1995 júliusában történt, amikor Srebrenica környékén mintegy nyolcezer-hétszáz bosnyákot – főleg férfiakat és fiúkat, fiatal srácokat – öltek meg kegyetlenül, válogatás nélkül, csakis és kizárólag nemzeti és vallási hovatartozásuk miatt. A bűncselekményt Ratko Mladic vezetésével a Szerb Köztársaság hadserege hajtotta végre a Skorpióknak nevezett szerb „félkatonai” egységek segítségével.
A polgárháború elején a szerb erők támadásai Kelet-Boszniában elsősorban a nem szerb civil lakosság ellen irányultak. Az elűzött bosnyákok házait módszeresen kifosztották, de még a konnektorokat is kiszerelték, más esetben pedig fel is gyújtották, a muzulmán lakosságot összegyűjtötték, de előfordult, hogy megverték, megszégyenítették, megalázták – a nőket tervezetten és szervezetten, csoportosan megerőszakolták – vagy meg is ölték. A férfiakat és a nőket elkülönítették egymástól, sok férfit helyi táborokban tartottak fogva. Az elfoglalt településeken az iszlám vallási létesítményeket szisztematikusan lerombolták, elpusztították, s a földdel tették egyenlővé (harcmodorukra mellesleg ugyanez volt a jellemző a horvátországi háborúban is, ahol pedig az ortodox keresztény vallású szerb erők a római katolikus horvátokra utaló egyházi jegyeket, templomokat és egyéb épületeket tüntettek el az elfoglalt városokban és falvakban, szándékosan), hogy nyomuk se maradjon azon a területen, mintha soha ott sem lettek volna, mintha soha nem is léteztek volna „az ősi szerb földnek” nyilvánított régiókban. Közép-Podrinje korábban bosnyák többségű területének kiemelt stratégiai fontossága volt a szerbek számára, mert a nem sokkal korábban kikiáltott boszniai Szerb Köztársaságnak (Republika Srpska) nélküle nem lett volna meg a területi egysége. Ezért a bosnyákok elleni etnikai tisztogatások folytatódtak Kelet-Boszniában és Közép-Podrinjében is. A nem messze innen található Bratunacban például a bosnyákokat ugyancsak lemészárolták, s közülük, aki csak tehette, elmenekült onnan. Mivel a terület elvileg az ENSZ védelme alatt állt – holland békefenntartók őrizték –, nagyon sokan a közeli Srebrenicában kerestek maguknak menedéket.
A bosnyák kormány adatai szerint ezerszázötvenhat olyan áldozata volt a srebrenicai mészárlásnak, aki korábban menekültként, az oltalom reményében érkezett oda erről a területről, Bratunac térségéből. Több ezer bosnyákot gyilkoltak meg ugyanebben az időszakban a Ratko Mladic tábornok irányítása alatt álló szerb, kvázi „hivatalos” katonai erők Focában, Zvornikban, Cerskában és Snagovóban is. De hagyjuk most a számháborút, hiszen az a háborús áldozatok nagyságrendjével összefüggésben sohasem lehet ízléses. A kegyeletteljességről nem is beszélve. Egy halott is sok! Tény azonban – habár az adott pillanatban ez még messzemenően nem lehetett nyilvánvaló, de azóta már dokumentáltan is bizonyítható –, hogy a legjelentősebb külföldi tényezők, a „nagyhatalmak”, javarészt persze a naprakész hírszerzési adatok és információk révén, pontosan tudtak mindent a srebrenicai történésekről.
Így néhány nappal a második világháború utáni legnagyobb méretű európai vérengzés után jelentette be az észak-atlanti szövetség, hogy bombázni fogja a boszniai szerbek állásait. Erre reagálva mondta el Aleksandar Vucic, Szerbia mai miniszterelnöke, akit szombaton megdobáltak a srebrenicai áldozatok emlékére rendezett megemlékezésen, de akkor még a Szerb Radikális Párt képviselőjeként 1995. július 20-án Belgrádban a máig emlékezetes, gyújtó hangú parlamenti beszédét. Ebben úgy fogalmazott: „Csak bombázzanak bennünket, mi majd minden egyes szerb áldozatért cserébe száz muzulmánt ölünk meg!” (Az élő egyenesben sugárzott tévéközvetítés felvétele azóta is elérhető a YouTube internetes videomegosztó portálon.) Csak hát a közvélemény akkor még nem sejthette, hogy az ekkor beígért bosszút kilenc nappal korábban már messzemenően túl is teljesítették.
„Akik a fájdalmunkat okozták…”
Tisztázzunk valamit, mielőtt bárki félreértené. Szerb elnök, Szerbia kormányfője, rangos szerbiai politikus nyugodtan elmehet, részt vehet a srebrenicai megemlékezésen. Akárcsak bármely egyszerű, hétköznapi, szerb földi halandó is, aki azért érkezik oda, hogy lerója kegyeletét, tiszteletét az áldozatok emléke előtt. Senki sem fogja bántani, meg is tapsolják, a vállát is megveregetik. Talán kávéval is megkínálják, ami Boszniában igen nagy szó. S azt még szívesen is látják, aki akármilyen funkcióban, bármilyen beosztásban, választott vezetőként a szerb nép nevében bocsánatot kér a történtekért, ahogyan megtette ezt Boris Tadic korábbi szerb államfő is. Elmehet tehát bárki a határ túlsó oldaláról anélkül, hogy az a veszély fenyegetné, hogy megtámadják, megdobálják, vagy bármiféle kellemetlenség, atrocitás érné.
Kevés ember van – s ma már egyenként, név szerint mind azonosítható, vétkeinek, bűneinek súlyossága szerint rangsorolható, sőt büntethető is –, aki nem mehet el, nem vehet részt egy ilyen eseményen, mert feltűnése, megjelenése provokációnak, kegyeletsértésnek minősül. Márpedig Aleksandar Vucic, Szerbia jelenlegi miniszterelnöke közéjük tartozik. Neki semmi keresnivalója egy srebrenicai megemlékezésen. Mint ahogy ez ki is derült szombaton, amikor Potocariban az összegyűlt gyászolók egy csoportja megdobálta, megtámadta, szidalmazta őt, aki ugyan állami küldöttség élén jelent meg ott, a szomszédos országot képviselte, ezzel együtt pedig egy olyan népcsoportot, amelynek tagjai jelentős lélekszámban élnek ma is Bosznia területén, Srebrenica és Potocari környékén is. De Aleksandar Vucic nem bújhatott meg szerényen a delegációs álca mögött, amint felismerték, jelenléte felháborodást, felzúdulást váltott ki.
Aleksandar Vucic családja a vajdasági Becse városából származik, de ő már Belgrádban született 1970. március 5-én. Iskolai tanulmányait Újbelgrádban és Zimonyban végezte. A belgrádi egyetemen szerzett jogászdiplomát, majd az angliai Brightonban tanult. A nyilvánosság előtt 1992-ben tűnt fel, amikor a boszniai háború idején a Szarajevót körülzárva tartó Szerb Köztáraságnak nevezett bábállam (amelynek elnöke volt a később a hágai nemzetközi törvényszék börtönében raboskodó Radovan Karadzic) állami televíziójának riportereként dolgozott. Egy évvel később lépett be a Szerb Radikális Pártba, amelyben aztán különböző vezető funkciókat látott el, évekig a párt főtitkára volt, majd 1998. március 24-én a Milosevic-rezsim kormányának tájékoztatási minisztere lett. Miniszterségéhez kötődik minden idők egyik legszigorúbb tájékoztatási törvénye, amelynek alapján a diktatúra leszámolt az ellenzéki sajtóval. Napi- és hetilapok, rádiók és televíziók sokaságának horribilis nagyságrendű büntetése, megszüntetése és betiltása kötődik a nevéhez. Ebben az időszakban szerepelt azoknak a nemkívánatos személyeknek a listáján is, akiknek megtiltották a belépést az Európai Unióba.
A kifütyülés, káromkodás és a megdobálás tehát nem Aleksandar Vucicnak, Szerbia miniszterelnökének szólt szombaton Potocariban, hanem annak az Aleksandar Vucicnak, aki abban a Szerb Radikális Pártban alapozta meg politikai pályafutását, amelyik etnikai tisztogatásokat hajtott végre a Vajdaságban, amelyik fosztogató és gyilkoló szabadcsapatokat működtetett a horvátországi háborús övezetben, Baranyában és Szlavóniában, és amelyik mindenben támogatta a srebrenicai vérengzés irányítóját, Ratko Mladicot, a boszniai Szerb Köztársaság tábornokát. És ez a radikális párt csak annyiban különbözött Slobodan Milosevictől és szocialistáitól, hogy akkor hangoztatott véleménye szerint a tisztogatások nem voltak elég alaposak. Politikai érzéketlenség volt hát a szerb kormányfő részéről, hogy ellátogatott a megemlékezésre. Lehet ugyanis, hogy ő bemagolta az européer szólamokat, szlogeneket és semmitmondó fordulatokat, és a brüsszeli döntéshozókat megtévesztve ma már szabadon mozoghat az Európai Unió területén, de a gyászolók érzékenysége egy egészen más témakörhöz tartozik.
A bosnyákok csak gyászolni akartak, megemlékezni a húszéves évfordulón a szeretteikről, akiket elvesztettek a második világháború utáni legszörnyűbb, legtömegesebb mészárlásban. Husein Kavazovic efendi, a boszniai muzulmánok vallási vezetője ezért ezekkel a szavakkal igyekezett csitítgatni a tömeget az incidens után: „Őrizzük meg a fájdalmunk méltóságát, és ne engedjük meg azoknak, akik ezt a fájdalmat okozták, hogy az érzéseink fölé kerekedjenek…”
Bűnbakkeresés
Srebrenica-deklaráció elfogadására készült a belgrádi parlament 2010 januárjában, egy másik határozatban pedig ugyanakkor a boszniai háború szerb áldozatairól emlékeztek volna meg. A kettős határozat tervezetét Boris Tadic akkori szerb köztársasági elnök terjesztette a képviselőház elé. Az Európai Parlament egy évvel korábban szólította fel Szerbiát a Srebrenica-rezolúció elfogadására, de a szélsőséges nacionalista ellenzék hallani sem akart egy olyan határozatról, amelyben csak a bosnyák áldozatok előtt rónák le kegyeletüket. Tadic elnök nyugati nyomásra, mintegy ellenszolgáltatásként terjesztette be javaslatát azért, hogy Brüsszel addigra már jóváhagyta az átmeneti kereskedelmi szerződés életbelépését annak ellenére is, hogy a szerb hatóságok akkor még mindig nem (hanem majd csak a következő esztendő májusában) tartóztatták le a háborús bűncselekményekkel vádolt Ratko Mladic tábornokot. A szerb radikálisok 2010-ben azzal a kifogással nem támogatták a kettős rezolúciót, hogy az alapul szolgálhat a népirtás vádjához Szerbiával szemben.
