Asztalt táncoltatni jó dolog - akkor is, ha nem hiszünk a túlvilágban, az ott (állítólagosan) lebegő lényekben. A szellemidézés közösségi élmény, a hangulat misztikus, folyamatosan új embereket ismerhetünk meg - s ha még amolyan ráadásnak tényleg meg is jelenik valaki/valami, az olyan élményt ad, amit életünk végéig nem feledünk el. Ha másért nem, mert megőszültünk félelmünkben...
Aki próbálkozott már az asztaltáncoltatással, illetve valaha beült egy efféle eseményre, soha nem feledi el. Maga a „buli" alapvetően egy 19. századi találmány, amolyan spiritiszta szertartás, ahol az alanyok a kezüket az asztalra helyezve, ujjaikból láncot képezve próbáltak kapcsolatba lépni a túlvilági lényekkel. Az, hogy ki kezdte el, nehéz lenne megmondani, annyi azonban bizonyos, az 1850-es években ez nagyjából olyan népszerű volt, mint manapság a szelfizés, a TikTok videók bámulása vagy az angol királyi család intim titkaiban vájkálni.
De versenybe szállhat még a politizálás vagy a fociszakértés esete is, melyekhez (ritka kivételtől eltekintve) „mindenki" ért.
Visszatérve a cikk tárgyára, a hiedelem szerint az asztal elmozdul, forog, lebeg, vagy lábának dobogásával válaszol - mármint nem ő, hanem szellem - a „hozzá intézett" fölvetésekre. Persze barokkos körmondatokra nincs értelme várni, a bútor általában csakis az igen-nem jellegű, faék feleleteket képes a jelenlévőknek nyújtani. A hajdani leírások szerint ha valaki újként ült be, könnyen előfordult, hogy elájult a debütáló élmény hatására, így akkoriban a repülősó és/vagy a bivalyerős konyak alapkellék volt a papír, a ceruza és a misztikusságot fokozó gyertyavilágítás és a gondosan elfüggönyözött nyílászárók mellett.
A tudomány persze rideg, így szerinte a jelenség nem természetfeletti erők, hanem pszichológiai és fizikai folyamatok nyomán alakul ki. A magyarázat az úgynevezett apraxia, amelyet elsőként Michael Faraday fizikus bizonyított be kísérletileg 1853-ban - igaz, akkor ő még ideomotoros hatásként hivatkozott rá. Utóbbi egy olyan önkéntelen, tudat alatti izommozgás, amelyet az elvárások, a hit vagy a javaslatok váltanak ki. A résztvevők - ha szabad így fogalmazni - annyira várják a bútor moccanását, hogy a karjaikban és ujjaikban lévő mikromozgásokkal - anélkül, hogy azt ténylegesen fölfognák - maguk kezdik el döntögetni az erről mit sem tudó asztalt. Nem segít a „belátásban" a sötétség, a felfokozott idegállapot és a többiek esetleges révült tekintete sem.
A világhírű angol szakember egy viszonylag szimpla eljárással „leplezte le" a jelenséget. Faraday több réteg mozgatható papírlapot helyezett az asztal és a résztvevők keze közé, majd rögzítette a mozgásirányt. Ha a szellemek táncoltatták volna a bútort, akkor annak kellett volna odább mennie először és elcsúsztatnia a fecniket. A kísérlet viszont megmutatta, hogy a résztvevők keze mozdult el először, vagyis ők maguk húzták-vonták azt.
Az pedig csak amolyan hab a tortán, hogy a fizetett médiumok által gründolt szeánszokon egyszerű trükkök révén, lábbal vagy rejtett mágnesekkel hozták létre a misztikus hatást.
Mindennek ellenére ma is akadnak számosan, akik szentül hiszik, hogy e módszerrel „telefonozni" lehet a túlvilágiakkal. Amikor valaki közöl egy leleplezőnek szánt kísérletet, akkor a másik oldal hívei menten előállnak egy - olykor ténylegesen - zavarba ejtő, és ami legalább ennyire idegesítő; hiteles sztorival - így ember legyen a talpán, aki igazságot képes tenni.
