Az idős mesterek tudása nem csak az emlékezetnek, hanem a fenntartható jövőnek is szól – erről beszélgettünk Vetró Mihály nemezművésszel, az MMA Debreceni Regionális Műhelyének vezetőjével, és arról is, hogy ezek a műhelyek miképpen tudják összekötni egymással a mestereket, a tanítványokat és a közönséget, valamint, hogy mikor leszünk újra büszkék a magyar gyapjúra.
- A regionális központok létrejötte mennyiben hoz változást az MMA munkájában?
- A regionális műhelyek elsődleges célja, hogy a helyi, vidéki közösségeket és alkotókat közelebb hozza egymáshoz, a közönséghez, illetve, hogy az MMA látókörébe kerüljenek ezek a közösségi alkotócsoportok. Olyan programok létrejöttét segíthessük, amelyek a budapesti központból nem annyira látszanak.
-Konkrétan milyen programok jönnek így létre, illetve kapnak támogatást?
-Míg Budapesten, a központban művészeti áganként lehet csoportosítani az MMA működését, tehát külön például irodalmi, filmművészeti, képzőművészeti, népművészeti, iparművészeti csoportok vannak, egy-egy régiós műhelyben ezek a művészeti ágak együtt dolgoznak. Tulajdonképpen művészeti ágak fölötti programokról van szó. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb művészeti programban több művészeti ág is szerepel. Olyan alkotótáborokról van szó, ahol egyszerre jelenik meg például az irodalom és a képzőművészet, vagy olyan egyedi programok, ahol szintén több művészeti ág jelenik meg. Nyáron főleg az alkotótáborok, művésztelepek azok, amelyeket támogatunk.
Például augusztusban lesz a X. Újkígyósi Művésztelep, ahol elsősorban a hagyományos művészeti ágak jelennek meg. Szintén augusztusban rendezik meg a Körmendi Lajos Írótábort, amely ugyancsak több évtizedes múltra tekint vissza. Ebbe a sorba tartozik a Nyíregyházi Nemzetközi Grafikai és Fametsző Művésztelep is. Illetve éppen most fejeződött be Szatmárnémeti mellett a Borókagyökér tanyán a 35 év alatti alkotók tábora. A Hímes táborban harmincnál több fiatal alkotó alkothatott egy héten át.
-Ezek tehát már régóta, az MMA-tól függetlenül működő táborok, vagy van olyan, amit az MMA inspirált?
-Úgy tudunk mi, a régiós műhely, támogatni egy-egy ilyen tábort vagy bármilyen rendezvényt, ha már megvan az alap. Semmiképpen nem volt cél az, hogy mi mondjuk meg, hogy egy-egy kistelepülésen vagy művészközösségben mi legyen a program, illetve, hogy milyen alkotásokat hozzanak létre, hanem már beindított, jól működő rendezvényekhez szoktunk csatlakozni.
-Mit jelent ez a gyakorlatban?
-Egy viszonylagos anyagi támogatást, másrészt szakmai és erkölcsi támogatást is jelent az MMA részéről. Mindegyik egy kicsit megerősíti a helyi kezdeményezéseket. Ezeken a programokon akadémikusok és köztestületi tagok, vagy az ötven év alatti MMA ösztöndíjas alkotók tanítanak, vagy együtt alkot a többiekkel.
- Az idei nyáron hol van jelen ilyen módon az MMA?
-Ezen a héten zajlik a szintén már évtizedes múltra visszatekintő Bőrműves tábor, amely szintén évek óta az MMA támogatásával tud megvalósulni. Vagy egy népművészeti tábor, amelyben középiskolások együtt alkotnak a pedagógusokkal. Vagy Berettyóújfaluban a Partiumi Szabadegyetem, amely szintén évtizedes múltra tekint vissza.
-Ilyenkor az idős mesterek meg tudják osztani a tudásukat a fiatalokkal?
-Az MMA átlagéletkora viszonylag magas, hiszen az, hogy valaki akadémikus vagy köztestületi tag, jelent egyfajta életutat. Mellettük pedig ott vannak a fiatalok, az ösztöndíjasok, vagy akik részt vesznek egy-egy ilyen alkotócsoportban. Akik nagy örömmel fogadják és adják tovább az idősebb mesterek tudását.
-Ön is tart idén foglalkozást valamelyik táborban?
-Például a napokban zárult Hímes Tábort szerveztem, és a szintén MMA támogatással augusztusban létrejövő Közös Gyökereink tábort, ahol kirgiz mesterek tanítanak, fogom össze.
-Ön sok országban tanulmányozta a nemezelést és a hozzá kapcsolódó életformát. Ez pedig egyfajta önellátó gazdálkodás, ami ennek a térségnek, ahol élünk, a múltja. A népi iparművészet és benne a nemezelés egy ilyen életformának a tevékenysége, művészete. De vajon, aki manapság megtanul egy ilyen mesterséget, és aki évről évre ott van ezekben a táborokban, és sok mindent kipróbál, képes lenne-e arra, hogy szükség esetén maga is önellátó módon éljen?
-Azt gondolom, hogy az alkotás általában a világ újraalkotását jelenti. Nagyon sok olyan tudás adódik egy ilyen helyzetben, ami sok évszázados vagy évezredes tudás. Függetlenül a technológiai fejlődéstől. Tulajdonképpen egyfajta emberi társadalmat kísérő fontos tudásokról beszélünk, ami független politikától, erkölcstől, és attól, hogy éppen milyen helyzetben élünk. Hiszen a természet nem változott évszázadok, évezredek óta, és így az emberi természet is ezt követi, hiszen ami a külső természetben van, azt éljük mi meg belül.
Azok az alkotók, akik egyfajta teremtésben vesznek részt, tulajdonképpen a világ működését modellezik. Innentől kezdve nagyon könnyen értik meg azt, hogy hogyan tudok én újrateremteni folyamatokat.
- Sokfelé találkozott nemezkészítőkkel. Kik voltak ezek az emberek? Férfiak vagy inkább nők?
- Azoknál a népeknél, akik vándorló pásztor életet élnek, főleg Közép-Ázsiában, ott ez mindig női mesterség, és kizárólag a saját családjuk részére készítik a nemeztárgyakat. Azokon a helyeken, ahol már letelepedett társadalmakról beszélünk, például Anatóliában, illetve a Kaukázus egy részében, ott viszont a férfiak teljes egészében átvették ezt a mesterséget, köszönhetően annak, hogy ott viszont már eladásra készülnek ezek a tárgyak. Nálunk céhekként ismert mesterségrendszerként működik.
- Az elmúlt években a Vidékfejlesztési Minisztérium által meghirdetett pályázatok révén például magyar művészek elutazhattak keleti országokba, hogy tanulmányozzák, mit lehet készíteni olyan természetes anyagokból, amiket manapság kidobnak.
-Sajnos ezekben a keleti országokban, például Kirgizisztánban és Üzbegisztánban is eljutottak arra a szintre, hogy lassan kihalnak az idős mesterek. Már tíz évvel ezelőtt egy olyan UNESCO-programban vettünk részt, hogy minket, akik évtizedekkel ezelőtt még kutattuk azt a területet, az ottani kézművességet, konkrétan a nemezkészítést, azért hívtak meg a kirgizek, illetve az üzbégek, hogy tanítsuk vissza a helyi hagyományokat. Elkeserítő, hogy főleg a városokban már ez is ismeretlen.
Visszatérve a helyi, magyarországi lehetőségekre, az 1990-es évekig nagyon híres volt a magyar gyapjúipar. Ma viszont a gyapjú egy melléktermék, és a magyar gyapjúnak nincs ára, pedig valaha méltán híres volt kiváló minősége miatt. Az utóbbi években egyre több ember elkezdte ezt felismerni, és az idén nyáron már a Hortobágyi Nemzeti Park szervezett egy gyapjú fesztivált, amelynek éppen az volt a célja, hogy a helyben termelt gyapjút miképpen lehet hasznosítani, ugyanúgy, mint régen. Úgy tűnik, hogy főleg kisvállalkozások, családi vállalkozások, akik fogékonyak erre. Saját műhelyükben dolgozzák fel a gyapjút. Még néhány évtized kell, hogy újra azt a szintet elérhesse a magyar gyapjú, ami 1990 előtt volt. Ez azt jelenti, hogy már a juhok tartásánál oda kell figyelni arra, hogy milyen módon válogatják külön a gyapjúminőséget hordozó állatokat. A nyírásnál is oda kell figyelni. Kell néhány év a kifutásra, de úgy tűnik, valami elindult, és én bízom benne, hogy ez a különösen értékes anyag újra megkapja a méltó helyét a világban.
-A napokban Kismaroson elhangzott egy nemezkészítő-workshopon, az is gond, hogy már nincsenek tisztítóüzemek.
-Igen. De már néhány kisebb tisztítóüzem elindult, vagy tervben van. Több olyan embert és családot ismerek, aki most kezdi a vállalkozását. Nagyon bizakodom, hogy pár év, és újra tudunk magyar gyapjúból dolgozni.
-Mindez azt is jelenti, hogy az idős kézműves mesterek tudása nem csupán a múltnak, és az emlékezetnek szól, hanem a fenntartható jövőnek is. Mit tud tenni azért a Magyar Művészeti Akadémia, hogy minél tovább és jó szellemi állapotban éljenek, illetve, hogy a tudásuk ne vesszen el, mielőtt jövővé, napi gyakorlattá válhatna?
-Igyekszünk olyan programokat szervezni, ahol ezek az idős mesterek, akik akadémikusok vagy köztestületi tagok, központi szerepet kapnak. Bemutatkozhatnak kiállításokon és műhelymunkákban. Arra is odafigyelünk, hogy a hagyatékuk vagy az életművük rendszerezve legyen, tehát egy-egy életműről bemutató kiadvány készüljön. A népművészet mesterei közül kerülnek ki nagy tudású idősebb mesterek, a táborokban lehetőséget adunk, hogy lelkes fiatal alkotókkal találkozhassanak.
-Nem egy ilyen mesternek hatvan-hetven év fölött új korszaka kezdődik, szinte megfiatalodik…
-Azt mondják, addig van értelme az életüknek, amíg van tennivalójuk. Amíg a Jóisten őket tevékenység közben találja.
-Mennyire gyakorlatias ennek a tudásnak a rendszerezése? Mennyire szempont, hogy elő tudjuk venni, és meg tudjuk tanulni?
-Vannak fiatal alkotók, gyakran ösztöndíjasok, közülük nem kevesen a három éves ösztöndíjas munkájukat arra építik, hogy egy-egy mester tudását rögzíteni, rendszerezni, archiválni tudják, és kiállítások, kiadványok formájában közreadhassák.
-Beszéljünk arról is, milyen népművészeti kiállítások várhatók a közeljövőben.
-Novemberre tervezünk egy nagy népművészeti kiállítás-sorozatot a Pesti Vigadóban. Három évvel ezelőtt rendeztünk meg Életgazdagság címen egy három teremben bemutatott népművészeti kiállítást, most novembertől februárig a Pesti Vigadó ennek folytatásaként a népművészetet mutatja be. Lesz egy terem a pincében, ahol a népművészetünk gyökereit egészen a nomád kortól, tehát a honfoglalástól kezdve napjainkig mutatjuk be. Egy másik teremben a magyar népművészet szellemében oktató iskolák mutatkoznak be. Külön teremben a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjasai munkáit láthatjuk. Ennek a kiállításnak Mese lesz a címe. Az alkotók valamennyien kapcsolódnak alkotásaikkal a mesékhez, népmesékhez. Lesz egy olyan terem is, ahol a népművészeti tagozat akadémikusai és köztestületi tagjai állítanak ki. A nagy, az egész épületet betöltő kiállítás-sorozathoz sok-sok kísérő rendezvény, hangverseny, konferencia kapcsolódik.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre.
