Pontosan négy éve, 2022. február 24. óta tart az ukrajnai háború. Ez az időszak hosszabb, mint a második világháború alatt a Szovjetunió náci német megszállása. Az „csak” három és fél esztendeig tartott. Hogy hol van ennek a konfliktusnak a vége, azt ember nem tudja megmondani. Végtére is a százéves háború is egyszer befejeződött.
Remélhetőleg ez a háború nem fog száz évig tartani, még akkor sem, ha most sokan pesszimisták afelől, hogy hamar abbamarad a fegyverek dörgése.
De miért törvényszerű, hogy az eddig is több százezer halottat követelő háború tovább tartson? Ha le akarjuk egyszerűsíteni a „képletet”, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Ukrajna, az Európai Unió vezetése, és a megtámadott ország nyugat-európai szövetségesei abban érdekeltek, hogy a háború húzódjon el – némi túlzással szólva – az idők végtelenségéig.
„Nem mi választottuk magunknak ezt a sorsot” – nyilatkozta Zelenszkij nemrégiben, amikor ismét támogatást kunyerált szövetségeseitől.
Dehogy nem, éppen Ukrajna volt az, amely a háborút választotta.
Az orosz–ukrán konfliktus nem 2022-ben robbant ki, hanem 2014-ben, és ma már lehet, hogy furcsán hangzik, de Kijev volt az, amely magától választotta ezt az utat. A Majdan téri tüntetések során erőszakkal elűzték a törvényesen megválasztott ukrán elnököt, csak azért, mert az EU helyett Oroszországot választotta.
De ez még semmi ahhoz képest, ami ezután következett. Ukrajna a szó szoros értelmében „hadat” üzent a Dombászban élő orosz lakosságnak, nyolc év alatt hozzávetőlegesen tizennégyezer embert megölve, főként oroszokat. Az áldozatok között olyan ukránok is voltak, akik Moszkvához húztak. Arról már nem is beszélve, hogy közben Ukrajna nyugati szövetségeseitől, már akkor, jelentős fegyver- és anyagi támogatásban részesült.
Angela Merkel, korábbi német kancellár 2022-ben interjút adott a Die Zeit német lapnak, amelyben beismerte, hogy a konfliktus megoldására kötött minszki szerződések, csak az időhúzást szolgálták, hogy Ukrajna felkészüljön a háborúra. Na, és mit mondott Zelenszkij közvetlenül a háború előtt: A minszki szerződések nem léteznek.
Akkor most ki kezdte ezt a konfliktus? Tényszerűen Oroszország. De mutasson valaki egy olyan nukleáris nagyhatalmat, amelyik ölbe tett kézzel nézi végig, hogy állampolgárait a szomszédban halomra gyilkolják? Azt a kérdést is fel kell tennünk, utalva a fenti Zelenszkij idézetre, hogy akkor ki milyen sorsot választott magának?
Mert a sorsfordításra ott volt a lehetőség, csak éppen Kijev nem élt vele. Ukrajna akárhogy csűri-csavarja a dolgokat, ő saját maga választotta a háborút.
Mert alig két hónappal azután, hogy megszólaltak a fegyverek, török közvetítéssel a hadban álló felek Isztambulban megállapodtak, a fegyverszünetben és a béke megkötésének alapjaiban. Boris Johnson, akkori brit miniszterelnök azonban május elején Kijevben termett, és a globális nyugat nevében megzsarolta Zelenszkijt: vagy harcoltok tovább, és akkor katonai és gazdasági segítséget kaptok, ha nem, akkor semmit sem kaptok.
Így a háború folytatódott.
De a négy évvel ezelőtti tavasz más változást is hozott. Attól kezdve Zelenszkij folyamatosan az áldozati bárány szerepét játssza. Az egész háború folytatásának okát az oroszok nyakába akarja varrni. Ő a megtámadott gyenge fél, akinek támogatása Európa erkölcsi kötelessége, mert Ukrajna nem csak magát, de a kontinenst is védi. Ez a narratíva arra épül, hogy Ukrajna legyőzése után az oroszok nekiesnek az uniós országoknak is. Ezért aztán Zelenszkij a hattyú halálát is eljátssza.
Az érvelés több mint logikátlan. Ha a „hajlandók” országai azért buzdítják az ukránokat további harcra, mert véleményük szerint Oroszország legyőzhető, akkor egy vereséget szenvedett állam, amelyet megfosztanának hadseregétől, hatalmas hadisarcra köteleznének – az EU tervei szerint ebből fizetnék vissza a Kijev a számára felvett uniós kölcsönöket –, elvesztené legértékesebb területeit, hogyan lenne képes Európát, beleértve a NATO-t is, legyőzni?
Erre a kérdésre még egyetlen háborúpárti politikus sem adott választ.
