Jancsó és Hernádi valójában egy mozgalmi nótából csinált filmet, 1968-ban készült, 1969-ben mutatták be. Érdemes a film időmetszetét megvizsgálni, csak néhány eseményt sorolunk fel: 1968-ban diák-lázadás Párizsban forradalmi, marxista, maoista jelszavakkal, majd a prágai tavasz egy jobb kommunizmus ígéretével, amelyet a Varsói Szerződés véresen lever, utána Ján Palach felgyújtja magát a Vencel téren 1969. január 19-én. Sokan követik – a mi Bauer Sándorunk egy nappal utána…
A filmet február 6-án, alig néhány nappal a demonstratív önégetés után mutatták be. Valamit csinálni kellett! Igazi Aczél György-i furmányosság: két akkor fiatal művész, Jancsó és Hernádi csináljon egy filmet a népi kollégistákról (ők is azok voltak). Azt igyekeznek láttatni, hogy a népi kollégisták megelőzték a ’68-as diáklázadást, a prágai tavaszt, egy jobb kommunizmust akartak.
Lám-lám, el lehet feledkezni mindazokról a bűnökről, amelyek a világban akkoriban történtek. El lehet feledkezni a csehszlovákiai magyar bevonulásról, Ján Palachról, Bauer Sándorról, hiszen itt vannak a mi hőseink: a népi kollégisták. Arról nem beszél a film, hogy a mozgalom a népi írók hatására már 1930-ban elkezdődött, a kommunisták csak később vették befolyásuk alá, majd számolták fel.
A film 1947-ben játszódik a veszprémi várnegyedben és környékén. A népi kollégista lányok és fiúk, egyénítve, színes ruhákban énekelnek, táncolnak (olykor katonai terepjárók kíséretében), megszállják a püspöki palota előtti teret, szellemi párbajra hívva az egyházi iskola növendékeit. A helyzet teljességgel abszurd. Az egyházi iskolások láthatóan inkább gimnazisták, a népiek idősebbek, az egyházi iskolások szürke egyenruhában, az anonim, megfélemlített társaság láthatóan készületlen egy szellemi párviadalra.
A paptanárok gyorsan kilépnek a képből, vagy az első fenyegetésre meghátrálnak. A népiek megszentségtelenítik a Várhegy előtti Krisztus-szobrot, a papi ruhákat lányok veszik fel, abban rohangálnak. Amikor felszólítja a vezetőjük (jó ávósként) őket, akkor eldobálják, és a püspöki palota folyosóin meztelenül rohangálnak egy kicsit. Az egyházi iskolás diákokat vad táncokkal a térnek hol az egyik, hol a másik sarkába szorítják. Öt főt az odaérkező belügyes letartóztat.
Állandóan jelen van a jó ávós–rossz ávós szereposztás, a szereplők könnyedén lépnek át egyikből a másikba. Nagyon gyorsan megjelenik a forradalmi terror, ezt ki is mondják. A paptanárokat felszólítják: vagy leveszik a reverendát, vagyis feladják papi esküjüket, hivatásukat, vagy nem taníthatnak tovább.
Egy személy hajlandó csak erre, a többiek hallgatnak. A filmidőben három évvel vagyunk a szerzetesrendek, az egyházi iskolák brutális felszámolása előtt – és itt a körítés a körtánc, a lendületes mozgalmi nóták, a szép fiatal fiúk és lányok. Az egész egy hatalmas hazugság, és ezt az sem menti, hogy dióhéjban Jancsó és Hernádi felvázolja a népi kollégiumok belső feszültségeit és a hatalomhoz való ambivalens és mégis lojális viszonyát is.
A veszprémi Várhegyen a film idején az akkor még működő Piarista Gimnázium volt, emiatt érintettnek érzem magam, hiszen 1969-ben érettségiztem a Budapesti Piarista Gimnáziumban, vagyis éppen annyi idős voltam, mint a filmbeli egyházi kollégisták. Nem tudom, hogy mit tettem volna a népi kollégisták véleményterrorja esetén. A paptaná-raink nem készítettek fel minket azokra a vitakérdésekre, amelyeket a népiek nekiszegeztek az egyháziaknak. Mi volt a három téma, amit meg akartak vitatni?
Mi a személyiség szerepe a történelemben (mi óriásoktól tanultunk)? Megismerhető-e a világ (nagy tudású tanáraink megmutatták, hogy minél többet tudunk, annál nagyobb lesz az ismeretlen)? Kereszténység és kommunizmus (ösztönösen éreztük, hogy Krisztus tanításának semmi köze a kommunizmushoz). Ez a három kérdés frissen megtanult marxista–leninista, papírízű szöveg, mi ilyeneket nem tanultunk.
Tanultunk viszont magas szinten minden tárgyat az irodalomtól és történelemtől a matematikán át a legfrissebb természettudományokig és nyelvekig. Mindezt az 1950-ben bezárt piarista iskolák legjobb tanáraitól. Tanultunk hazaszeretetet és férfias helytállást a hatalmas túrákon, hitet, kereszténységet a lelkigyakorlatokon, nemes magaskultúrát paptanárainktól, az iskola egészétől. Tanáraink – félve a megtorlásoktól, hiszen a megfigyelők a szemközti épületekből pásztázták a gimná-ziumot – tudatosan kerülték az ideológiai töltetű konfrontációnak még az árnyékát is. Önvédelemből és a mi védelmünkben.
A Fényes szelek megmutatta a kommunista egyházüldözést, amelyet mi 1969-ben megtapasztaltunk abban, hogy a felsőfokú tanulmányokra való felvételit egészen sajátos és igazságtalan módszerekkel akadályozták. Egyházi iskolákból – magas tudással is – csak többszöri nekifutásra lehetett egyetemre, főiskolára bejutni. Vagyis működött – központi direktívák alapján – a nem is annyira puha diktatúra, amikor a „nagyszerű” és felvilágosult népi kollégiumról szóló filmet bemutatták. Amiben az ének és a tánc elfedte a terrort. Megmutatta az „emberarcú szocializmust”, amely a lényegét tekintve, valójában terror volt.
Amikor a filmet bemutatták, még nagyon sok pap volt börtönben, különösen azok, akik a fiatalokkal foglalkoztak: a regnumi atyákat három perben – 1961-ben, 1965-ben és 1971-ben – ítélték el. Lénárd Ödön piarista atyát több hullámban összesen tizenkilenc évnyi börtönre ítélték, 1977-ben VI. Pál pápa személyes közbenjárására szabadult. Ő így írt a börtönről: „Volt, aki megőrült, volt, aki éhen halt. Nemcsak arról nem adtak felvilágosítást, hogy hol vagyunk, de hogy egyáltalán vagyunk-e még?” Kiváló, felkészült, karizmatikus személyiségeket nem csupán elhallgattattak, hanem meg akarták semmisíteni őket, eszméikkel egyetemben.
Mindezek tudatában mérhetetlen módon tiltakozom a Fényes szelek című film „alapfilmként” való megjelölése ellen. Ez egy önigazolásnak szánt, puszta kurzusfilm, egy zenés-táncos fedősztori az éppen esedékes kommunista–szocialista bűnök elfedésére.
De vigyázat! Ezeket a mozgalmi nótákat az akkoriak egyenesági örökösei ma nemcsak maguk között, hanem nyíltan éneklik, az akkori eseményeket mozgató reflexek még élénken működnek. Sőt, az újmarxizmus globális térnyerése, a ’68-as forradalmi nemzedék európai hatalomra kerülése egy védőhálót tart nekik. A „fényes szelek” itt vannak, a filmbéli jelenetek bármikor, még sokkal durvábban megismétlődhetnek, ha nem vigyázunk!
(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)
