A félelem hatalmában

A szabadság utáni szomjúság helyett azonban furcsa bénultság nyomasztó csendje uralja a főváros tereit, utcáit. Nem várt reakció. A három hónapos kényszerbörtön falai közül mintha nem szívesen lépnék át a szabadsághoz vezető küszöböt a rómaiak. Pedig meggyőződésem volt, hogy az életvidám olaszok amint tehetik, újra birtokba veszik az örök várost és mindent ott folytatnak, ahol abbahagyták.

De nem ez történt. Az újrakezdés megtorpant. A lefagyasztott ország feloldódása igen lassú. Hiába csalogat a verőfényes tavaszi napsugár, a virágban úszó természet, az emberek továbbra is csak a négy fal között érzik biztonságban magukat. Nap mint nap elindulok, hogy feltérképezzem a hangulatot, de csak kihalt terek, üres utcák magánya fogad. A máskor forgalmas bevásárlóutca boltjaiban szájmaszkos eladók fertőtlenítik szakadatlanul a láthatatlan vírus maradványait, amit nem tudni pontosan, ki is vitt be az üresen kongó boltokba.

Hatalmas árleszállítással csalogatják a ruhaboltok a vásárlókat, miközben az élelmiszer ára lassan kúszik felfelé. Literszámra fürdetik a lakosságot a kézfertőtlenítő szerben. Az éttermek nagy lelkesedéssel az utcákra, járdákra költöztették az asztalaikat, amiknél végül senki sem foglal helyet. Róma leghíresebb fagyizója, a Venchi falán is magányosan folyik a csoki, senki nem bámulja tátott szájjal és próbálja megörökíteni mobiltelefonjával a látványt.
„Sokan ki sem nyitnak, a turistákra várnak. Addig fölösleges lenne felhúzni a rolót” – közli a kiszolgáló, miközben a tölcsérbe csavarja a fagyit. A turisták visszacsalogatására azonban senki sem tesz semmit, s a külföldiek nem biztos, hogy járvány sújtotta övezetbe vágynak. Ha mindezt ezelőtt négy hónappal vetette volna papírra valaki, az disztópikus regény hangulatát idézte volna. Ma azonban ez életünk komor valósága. Rendőrségi ellenőrzéssel celebrált szentmisék, gumikesztyűvel kiszolgáltatott oltáriszentség, szájmaszkban, oxigénhiányos állapotban elrebegett imák. Alig egy héttel az iskolazárás után a szülők máris regisztrálhatnak a szeptemberben életbe lépő online oktatási felületekre. „Nem tudhatjuk, mi történik, készüljünk fel a legrosszabbra” – vallja Lucia Azzolina oktatási miniszter, ijesztgetve az amúgy is óriási terhet hordozó családokat. Mi ez, ha nem elbizonytalanítás, félelemkeltés, hisztérikus demagógia?

Értelmetlen szabályok, rendőri szankciók, összevisszaság uralja továbbra is a vészhelyzet második szakaszát. Az egyszerű ember a rengeteg bizonytalanság és a háromhavi médiaterror után biztosabbnak tartja az otthonmaradást. Kissé skizofrén a helyzet, hiszen a napi számadatok egyre javuló tendenciáról szólnak, a biztonsági intézkedéseket azonban továbbra is mantrázza a kormány.

Egyre többen kételkednek a sokak által értelmetlennek vélt biztonsági intézkedésekkel kapcsolatban. Egy orvoscsoport egyenesen azok visszavonását követeli a kormánytól és komolyan bírálja az előszeretettel használt vészjósló narratívát. A zűrzavaros, ellentmondásos és gyakran értelmetlen szabályok csak ellehetetlenítik az állampolgárok életét. Helytálló és közérthető információkra lenne szükség, amiket a média nem használhat ki félelem- és pánikkeltés céljából. Ellenkező esetben pszichózishoz és tömeges társadalmi bénultsághoz vezet a zavaros kommunikáció – intenek az egészségügyi szakértők.

A lakosság viselkedése azt bizonyítja, hogy egy feltételes újabb hullámtól való rettegés erősebb, mint az újrakezdés optimizmusa. A kormány pedig az ország valós helyzetének felmérése helyett, különböző szakértők tudományos véleményére támaszkodva úgy tesz, mintha előre tudná, mi történik majd hónapok múlva. Eközben számos neves egészségügyi szakember szerint a vírus klinikailag nem létezik már, nem lesz semmiféle újabb hullám. A jobboldali értelmiség nem nézi tétlenül a pszichózisba vezetett ország reakcióját. „Ez egy techno-populista, paternalisztikus kormány, egy »Hajrá, Covid!« pártalakulat, amely a médiaterrort használja a tömegek féken tartására és politikai pozíciója megerősítésére” – írja Marco Gervasoni publicista, történész, egyetemi professzor. Az olasz klasszikus irodalom regényes alakját, Giovanni Drogót, a Tatárpuszta főhősét állítja párhuzamba napjaink félelemmel teli emberével. Dino Buzzati híres regényé­ben a főhős egy erődítmény falai közé rejtőzve, egy fiktív ellenségre várva tengeti tehetetlenül az életét, így éri a vég. Az előre be nem határolható ellenségkép, a félelem és a vészhelyzet a baloldali kormány életbiztosítása.

Hogy meddig tartható fenn a láthatatlan ellenség iránti félelemből táplálkozó bénultság, és mikor robbannak az elfojtott társadalmi feszültségek, nem tudhatjuk. Egy azonban biztos, puskapor szaga terjeng a levegőben.

(A szerző újságíró)