Tudomásunk szerint egyetlen olyan mérkőzést játszottak a futballtörténelemben, amely háború kirobbanásához vezetett: 1969. június 8-án Salvador 1:0-ra kikapott riválisától, Hondurastól Tegucigalpában. Leginkább azért, mert a vendégek játékosait a helyiek nem hagyták aludni a mérkőzés előtti este a szállodában.
Egész éjjel szóltak a dudák, a trombiták, a kereplők, a dobok, vijjogtak a szirénák, robbantak a rakéták. A sportszerűtlen vendéglátás meghozta a kívánt eredményt: Roberto Cardona a 90. percben lőtt góljával a hondurasiak előnyt szereztek az ólomlábakon vánszorgó salvadoriakkal szemben a visszavágóra. Belátható közelségbe került a következő évi világbajnoki részvétel.
A hondurasiak őrjöngtek boldogságukban, a salvadoriakon a letargia lett úrrá. Egy tizennyolc éves kislány a televíziós közvetítés végén apja pisztolyával szíven lőtte önmagát. Az El Nacional hősként ünnepelte: „Amelia Bolanios kisasszony nem tudta elviselni hazája eltiportatását.” A mártír hajadon temetésén ezrek jelentek meg, búcsúztatása állami eseménnyé emelkedett. Koporsóját katonatisztek kísérték, a halotti szertartáson részt vett Fidel Sánchez Hernández államfő, valamint a miniszterek többsége. Az érte fohászkodó pap a mennybéli szentek oltalmába ajánlotta a „nemzet hősének lelkét”.
Az egy héttel későbbi visszavágóra féltek kiállni a salvadori sajtó által a világ szégyeneinek elnevezett hondurasiak, akik végül inkognitóban, motorkerékpárokon, személyautókon lopóztak be Salvadorba. A helybéli Nemzeti Gárda állig felfegyverzett osztagai vigyázták aztán a lépéseiket. A mérkőzés előtt a hazai közönség végigfütyülte a hondurasi himnuszt, sőt teátrálisan elégette az ellenfél zászlóját, így a nemzetközi szokásokkal ellentétben üresen maradt az egyik zászlórúd. A hisztérikus atmoszférában megtartott találkozón a salvadoriak 3:0-ra nyertek. De a vérszomjas tömegnek ez sem volt elég, megrohamozta a vendégek rendelkezésére bocsátott buszt. A karhatalom akkor még vissza tudta szorítani a támadókat, akik aztán a városban található hondurasi autók többségét, körülbelül százötvenet felgyújtottak. Két bátor vendégszurkolót halálra vertek, száznál is többet megsebesítettek. A tragédia mindenképpen árnyékot vetett volna a két ország amúgy sem túl jó kapcsolatára, viszont nem volt szükségszerű, hogy háborúhoz vezessen.
Mario Griffin, a hondurasiak szövetségi kapitánya később eufemikusan azt mondta: „Piszok mázlink volt, hogy kikaptunk”. Hiába zárta Salvador 3:1-es gólaránnyal a két mérkőzést, a szabályok szerint semleges helyszínen harmadik mérkőzést kellett rendezni. Június 26-ra, Mexikóvárosba írták ki a „döntőt”, annak előestéjén Salvador megszakította a diplomáciai kapcsolatait Hondurasszal. Mexikóban a 101. perc döntött: Maurício „Pipo” Rodriguez megszerezte a győztes gólt. Salvador kijutott a világbajnokságra.
Ez azonban nem volt elég a salvadoriaknak. 1969. július 14-én hadseregük megtámadta a szomszédos országot, megkezdődött a „százórás háború”. Akkoriban egyetlen külföldi újságíró tartózkodott Hondurasban, a lengyel Ryszard Kapuściński, aki később remek könyvet írt tapasztalatairól Futballháború (Wojna futbolowa) címmel. „A főváros épületeinek falait hazafias szellemű firkák borították be, amelyek tudatták, hogy Hondurast senki sem győzheti le, vagy hogy meg fogják bosszulni a 3:0-ás vereséget és a halottakat.” A krónikás rezignáltan vetette papírra meglátását: „Latin-Amerikában összemosódnak a labdarúgás és a politika határvonalai”. Az események igazolták őt.
Egy salvadori gép bombázta Tegucigalpát, a negyedmilliós hondurasi fővárost. Azonnal kitört a pánik, az üzletek bezártak, az éttermek és a vendéglők tulajdonosai szinte egyetlen mozdulattal lerántották a redőnyüket, sokan az autójukat az út szélére leparkolva menekültek. Hamarosan megszűnt az áramszolgáltatás, a legfontosabb helyeken aggregátorokat helyeztek működésbe. Nehezítette a helyzetet, hogy a háború első éjszakáján trópusi vihar pusztított Tegucigalpában, csak még esetlegesebbé téve az áramellátást. Oswaldo López Arellano államfő washingtoni nagykövetén keresztül az Egyesült Államoktól kért segítséget. A lakosság közben készült a háborúra, néhány fegyver már a belvárosban ropogott.
Latin-Amerikában a népkultúra fontos eszköze a falfirka, sokszor fontosabb és kifejezőbb üzenetforrás, mint akár a televízió adása. Tegucigalpában egymás után születtek a hősiességre buzdító graffitik. Az egyik örökre megmaradt: „Csak a csecsemők félnek, Hondurast senki sem győzheti le. Srácok, kapjátok fel a fegyvereiteket, gyerünk, csontozzuk ki a salvadoriakat!”
A hondurasi légierő közben ellencsapásként szétbombázta a salvadori olajfinomítókat, amelyek zöme az Egyesült Államok tulajdonában volt. A közös határ két oldalán egész faluk kerekedtek fel, biztonságot keresve saját országuk belsejében. A háború legalább hatezer áldozatot követelt, több százezer földönfutóvá lett ártatlanról beszéltek. A sajtó igyekezett futballszurkolók közötti konfliktusnak láttatni a háborút, miközben diplomáciai fronton ment a ködösítés, a CIA is beszállt néhány operatív intézkedéssel, nehogy „a szovjetek egy második Kubát csináljanak” a térségben.
