Nem szegregálják a cigány gyermekeket, jogaik ezzel nem sérülnek, és indulhatnak az újabb első osztályok – döntött a napokban a Kúria a nyíregyházi huszártelepi Sója Miklós Görögkatolikus Óvoda és Általános Iskola ügyében. Az intézmény névadójának fiával, Sója Szabolccsal beszélgettünk, aki naprakészen követte a történéseket, s mint mondta, természetesen örül a döntésnek.
– Szinte felesleges is megkérdeznem, bizonyára örült a döntésnek.
– Természetesen. Eléggé ismerem az ügyet, és meglehetősen mélyen érint az iskola sorsa.
– Így egy ideig még biztosan fennmarad az édesapja neve.
– Ez is egy szempont, és számomra nem is az utolsó, hiszen édesapám tényleg megérdemli, hogy sokáig emlékezzenek rá. És nem csupán Nyíregyházán.
– Miért, ki volt Sója Miklós?
– Ebben a városban senki, illetve öregkorában egy egyházi nyugdíjasotthonban dolgozott, kijárt a Huszártelepre. Hanem negyven éven át Hodászon görög katolikus parókusként tényleg sokat tett az emberekért. Cigányért, magyarért, mindenkiért. Főként a gyerekekért.
– Most a huszártelepi ügyben ezt senki nem kérdőjelezte meg, nem az iskola névadójának csengett rosszul a neve.
– Ez igaz. Viszont tudom, ha édesapám élne – sajnos már 1996-ban elment –, tiltakozna a nemtelen, kimondom, irányított botrány ellen.
– Mi abban a nemtelen, hogy egyesek tiltakoznak a szegregáció ellen?
– Abban éppen semmi, csak az, ahogyan teszik. Megengedem, jó néhányan jó szándéktól eltelve hadakoznak, ám emberéletekkel szórakoznak, cigány gyerekek százainak kárára sütögetik nyomorult pecsenyéjüket. És ez már politika, sőt több. Gyomorforgató, hogy túlnő a hazai politikán.
– Az miért gyomorforgató, ha valaki azt szeretné, hogy a huszártelepi gyerekek kikerüljenek a rezervátumból?
– Mert engem például arra emlékeztet, hogy a napi úttörő-jócselekedetet letudják, amikor a lelkes gyerekek átkísérik a vak asszonyt a másik oldalra, pedig az nem is akar átmenni. Tudja, a fővárosból egészen más a dolgok vetülete, mint ahogyan azok vidéken, a való életben vannak. Bár ismerem a huszártelepi körülményeket, a felkészült pedagóguskar jó néhány tagját, tudom, mit tesznek, és tudom, mennyit fejlődnek a gyerekek, mégsem venném magamnak a bátorságot, hogy az ügyükben ítélkezzem. Már több mint negyven éve vagyok falusi körorvos, és nagyon szeretem a tállyaiakat. Velük alszom, velük kelek, velük lélegzem. Többnyire el is fogadják a meglátásaimat, ám senkire nem erőszakolhatom rá a nézeteimet még orvosként sem. Legfeljebb javaslok nekik valamit, aztán vagy elfogadják, vagy nem.
– Nyíregyházán erőszak történik?
– Szerencsére nem, hiszen a Kúria másként döntött. De ez volt folyamatban. Kimondták: ha tetszik, ha nem, menjen, ki merre lát, itt fel kell szántani az iskolát, a volt orosz laktanyát.
– Nem tudja elképzelni, hogy tényleg csak jót akartak, hogy a gyerekek a végén ne zárt, szegregált környezetből lépjenek az életbe?
– De, nagyon is el tudom képzelni, csak mondtam már, ilyen alapon a jó szándék szülte bűnök is magyarázhatók, csak nem elfogadhatók. Nem szabad a népboldogítás jelszavával bolondítani embereket, majd igazolni gaztetteket. Egyszerűen szalonképtelenek.
– Akkor mi lehet a megoldás?
– Azt nem tudom, és nem is nekem kell megmondanom Tállyáról, hogy merre menjünk. Az édesapám talán tudná. Azt viszont állítom: attól még, hogy néhány széplélek a kilencvenes években kitalálta, holnaptól az addig kicsit pejoratívnak számító romának kell neveznem a cigányokat, semmit nem oldottunk meg. Sőt, még jobban összekuszáltuk a szálakat. Úgymond korrekt módon romázhatunk persze, csak minek.
– Az édesapja például, ő mit tett?
– Ő mindenkiben az embert látta, s majdnem be is zárták érte. Azt mondták, elvonja a gyerekeket a KISZ elől, mire bevezette a látogatókat, hogy nézzék meg, ki van írva a falakra: KISZ. Igaz, nem fordította le, hogy Katolikus Ifjúsági Szövetség. A Koleráson, azaz Hodász legsűrűbb részén maga köré gyűjtötte a gyerekeket, többségükben cigányokat. Épített nekik, épített velük kápolnát, futballozott, zenélt, énekelt, festegetett, tanult meg imádkozott velük. Rányitotta lelküket a világra. Azt is mondhatnám, hogy évente megmentett negyven-ötven gyereket. Pusztán emberséggel.
– Ez már más kor, nem naivitás azt hinni, hogy ennyi elég?
– Tényleg más kor, és én is tudom, hogy önmagában ennyi nem elég, de a művészet, a sport, a zene szerencsére örök. És nagyon remélem, bár manapság hiánycikknek látszik, az emberség is az. Szép szavaknál, harcos békenyilatkozatoknál és grafikonokkal díszített programpaksamétáknál sokszor többet ér egy karéj kenyér és egy simogatás. Ha jó időben jön. Az édesapám még tudta ezt.
Kivételek az egyenlő bánásmód alól
A Kúria a Huszár-telepi iskolával kapcsolatos döntésében azt állapította meg, hogy a közoktatás területén nem minden elkülönítés jogellenes, amennyiben az megfelel a szigorú törvényi feltételeknek – reagált közleményében a legfőbb bírói fórum múlt heti határozatára az Alapjogokért Központ, emlékeztetve, hogy néhány hónappal ezelőtt közzétett elemzésük ugyanerre a következtetésre jutott. A szervezet januárban a köznevelési törvénynek az Országgyűlés által 2014 decemberében történt módosítása kapcsán vizsgálta meg az egyenlő bánásmód követelményeinek hazai szabályozását. A törvénymódosítás kimondta, hogy az oktatás területén a kormány rendeletben szabályozhatja az egyenlő bánásmód alóli kivételek részletszabályait. Az elemzés során a központ arra a következtetésre jutott, hogy egyfelől nem minden megkülönböztetés tilos, másfelől a törvénymódosítás alapján kiadható kormányrendelet nem lehet ellentétes az egyenlő bánásmód követelményével.
(BR)
