Középútra kellett törekednünk a látványos külsőségek, az érzéki hatásmechanizmusok, illetve a minél intimebb és személyesebb fogalmazásmód között – fogalmazott lapunknak Koltai M. Gábor, a Magyar Színházban látható Frankenstein című darab rendezője. A széthulló személyiséget és az összeilleszteni próbált test tragédiáját egyaránt érzékeltető mű nagy kihívást jelent a színházak számára.
Frankenstein története óhatatlanul azt a kérdést veti fel az emberben, hogy hol van a határ az új dolgok felfedezése és az Isten-szerepben való tetszelgés között. Koltai M. Gábor, a Magyar Színházban látható előadás rendezője lapunknak azt mondta: a kulcsot az a pont jelenti, amikor az ember – akár a tudomány, akár a művészet területén próbál új utakat törni – összekeveri vizsgálódásának tárgyát saját magával. „Amikor a személyes ambíció elhomályosítja a felfedezés örömét, és az kerül előtérbe, hogy ő maga miféle babérokra tehet szert az adott munka ürügyén. Nagyon vékony mezsgye, és nagyon könnyű átlépni rajta, ha nem is jár mindig olyan katasztrofális következményekkel, mint Frankenstein esetében” – tette hozzá. Meglátása szerint ez annak az archetipikus történetnek a legfájdalmasabb példája, amikor az ember életet teremt, aztán nem vállalja érte a felelősséget.
Mindez napjainkról is tükröt tarthat elénk, hiszen a rendező szerint a Frankenstein inkább morális, mintsem tudományos kérdésekről szól. „Megúszásra, gyávaságra, cinizmusra, vállvonogatásra több példát látok magam körül, mint bátor és felelősségteljes döntésekre” – mutatott rá. Mary Shelley regénye nem írható le azzal, hogy egy vérszomjas szörnyeteg embereket gyilkol, míg szerencsétlen teremtője hasztalan próbálja megfékezni, de azzal sem, hogy a magára hagyott Kreatúra valójában ártatlan, csupán cinikus és felelőtlen alkotója szeretetét próbálja kivívni. A rendező úgy véli, hogy a mű igen távol áll a szörnyfilmek olcsó ijesztgetéseitől, inkább a pusztításba forduló szeretetvágy, az összefércelt és szétbomló személyiség metafizikus és zsigeri borzadályával írható le.
„Frankenstein és Kreatúrája közül egyik sem egyértelműen jó vagy gonosz. Mindkettőnek bonyolult és ambivalens viszonya van bűnhöz, magányhoz, szeretetvágyhoz, s ezek eltéphetetlen kötelékkel láncolják őket egymáshoz. Nagyon fontosnak éreztük azt, hogy felületesen morális ítéletek alkotása helyett mindkét figura útját a maga teljességében és ellentmondásosságában mutassuk be” – hívta fel a figyelmet.
A Nick Dear által jegyzett, Londonban 2011-ben bemutatott darab talán abban nyújt újat az eredeti regényhez képest, hogy a Shelley-féle műhöz való gondolati hűség jegyében megbontja annak dramaturgiai szerkezetét, így az elbeszélés helyett drámai helyzeteken keresztül tudja ábrázolni a viszonyokat és fordulópontokat – mondja a rendező. Bizonyos dolgokat sűrít, másokat részletez, helyenként egyszerűsít, máshol kiegészíti a könyvben foglaltakat, Koltaiék pedig mindehhez hozzáillesztették a Kaspar Hauser-történet mozaikjait. Meglátásuk szerint a 19. századi talált gyerek története sok ponton azonos a Kreatúra életének kezdeti szakaszával, a bolyongással és az emberi kapcsolatrendszerekkel való megismerkedéssel.
Frankenstein azért lehet örök mű, mert Mary Shelley nemcsak gazdagon és érzékenyen beszél ambíció és felelősség, magány és szeretetvágy kérdéseiről – végső soron magáról az emberi természetről –, de saját életén átszűrve, mélyen megszenvedett személyességgel teszi ezt, vallja a rendező.
Színházi szempontból sok nehézséget okoz a mű, amit a Magyar Színház átadás-átvételi procedúrája tovább nehezített – árulja el –, amely a próbafolyamat alatt zajlott. Így sokszor támadt az az érzése a társulatnak, hogy az átmeneti időszak miatt nemhogy kettő, de paradox módon egy gazdája sincs a produkciónak.
Ettől eltekintve Koltai M. Gábor szerint annak a középútnak a megteremtése volt a legnehezebb, amely a látványos külsőségek, az érzéki hatásmechanizmusok, illetve a minél intimebb és személyesebb fogalmazásmód között húzódik. Azt mondja, minimum két különböző előadás lehetősége rejlik benne: egy még látványosabb, még meghökkentőbb elemekkel operáló szuperprodukcióé és egy minden külsőséget, adott esetben akár díszleteket is nélkülöző, csendes és személyes stúdiómunkáé.
