Kivándorlás és nemzetpolitika

A magyar iskolák gyarapodását a román hatóságok semmi szín alatt nem kívánták elősegíteni, noha az országnak csak minden ötödik lakója tudott írni-olvasni. A gőzerővel zajló óvodaépítések is szinte kizárólag nemzetiségi (bolgár, török, csángó) vidékeken valósultak meg, minden bizonnyal beolvasztó szándékkal. Miközben a magyarországi románság több ezer anyanyelvi felekezeti iskolát tarthatott fenn háborítatlanul, a regáti magyar tanintézetek elvileg még hazátlanná lett magyar tanköteleseket sem vehettek fel. Nem adhattak ki érvényes bizonyítványokat, tankönyveiket akár többször átíratták vagy betiltották (ha pl. egy számtankönyvben az egyik feladat a Pozsony–Budapest távolság kiszámítása volt!). A román környezet-nyelvet (ahogy a román ünnepek megülését) kötelezővé tették, s óraszámát fokozatosan a háromszorosára növelték. S megtörtént, hogy mondvacsinált okokkal a magyar tanodák bezárásával fenyegetőztek. Mindezt a magyar kormány pénzén, magyar honpolgároknak szervezett iskolák ellenében!

Budapest a beolvadás veszélyének fokozottan kitett vidéki szórvány számára az erdélyi határszélen (Predeálon és Berecken) alapított ingyenes bentlakásos iskolákat. Az árvák és jóléti támogatásra szoruló félárvák ezreinek megmentését a marosvásárhelyi gyermekmenhely látta el (illetve anyaországi nevelőszülők).

Budapest arra törekedett, hogy a regáti szórványmagyarság idővel intézményei önerős fenntartója legyen, ezért ösztöndíjas értelmiségképzéssel s az anyaországban szakiskolát végzett „középvezetőkkel” kívánta erősíteni a regáti magyar csonkatársadalmat, amely döntően mezőgazdasági idénymunkásokból, cselédekből és iparosokból állt.

Ezen célokról, a kínálkozó lehetőségekről és az ügyintézés módjáról jól szerkesztett sajtótermékek adtak tájékoztatást. A helyi kulturális igényekre és gazdasági szükségletekre kidolgozott, igen hasznos és olvasmányos képes kalendárium, valamint a magyar kormány támogatását élvező anyanyelvű sajtóorgánumok, amelyek egyúttal szívós igyekezettel próbálták erősíteni a kivándoroltak óhazával ápolt kötődéseit.

Az adósságcsapdába jutott iparosokon Budapest hitelszövetkezet és kereskedelmi kamara alapításával kívánt segíteni, a diszkriminatív román gazdasági szabályzók bevezetése után tömegesen lecsúszó magyar munkavállalóknak munkásotthont, hazai közmunkát vagy birtokparcellázási lehetőséget kínált. A dolgos, megbízható és nem utolsósorban mutatós magyar cselédlányokkal való szégyenletes emberkereskedelem ellen cselédotthonokat kívántak alapítani. S noha a vámháború táján még öntudatosan mondhatták a kivándoroltak, hogy a székelyek „teljesen értéktelenné teszik a román munkásokat”, az 1912-ben kirobbanó Balkán-háború idejére bevetté vált az a rezignált, igazodást sejtető hitvallás, hogy „ahol a kenyér, ott a haza”.  

A hazatérés támogatása

Az irredenta Románia, amely 1883-tól ugyan a Monarchia szövetségesének számított, Dél-Dobrudzsa 1913-as elragadásának eufóriájában már nyíltan magyarellenes politikai kampányt folytatott, Erdély megszerzéséért.

Az idegenellenesség extrém túlkapásai jelölték ki az utat az antanttal kötött titkos paktumhoz, majd Dél-Erdély elözönléséhez 1916 késő nyarán. A Mackensen-offenzívával felülkerekedő központi hatalmak nyomására az agresszor békét kért. S az egyezség nem csak területátadásokat rögzített a Kárpátok vonalán, de elvben biztosította a csángók vallási és kulturális jogainak gyakorlását is. (Mi több, magyar jelölttel remélték betölteni a frissen megüresedett jászvásári püspöki posztot is.) Mindezek ellenére a Bukaresti Magyar Hírlap szerkesztője kénytelen volt szembesíteni honfitársait a rekvirálások és internálások sajgó emlékével, a román vendégszeretet tévesnek bizonyult mítoszával. A regáti magyarságnak ebben a helyzetben két választása maradt: 1. Az évtizedek munkájával megszerzett javainak megtartása érdekében betagozódni a végletesen idegenellenes Romániában. (Amely a korábbi kategorikus elzárkózás helyett most minden procedúra nélkül késznek mutatkozott állampolgárrá fogadni a „hazátlanokat”.) 2. Avagy a világháborúban végletesen megromló magyar-román (v)iszony ismeretében az anyaország védőszárnyai alá húzódni.

A többség természetesen a hazatérés mellett döntött, amit a magyar kormány illetékmentes útlevélkiadással és – bizalmas csatornákon – vasúti költségtérítéssel igyekezett támogatni. S kezdeményezte azt is, hogy a hazai iparvállalatok kvótát biztosítsanak a hazatérő munkavállalóknak. Az anyaország ezeket az áldozatokat (beleértve az ösztöndíjakat, a tizenhét katolikus és nyolc református oktatási intézmény fenntartását óvodákkal, varró- és inasiskolákkal) abban a meggyőződésben vállalta, hogy megélhetési gondok és az elszenvedett nemzeti sérelmek esetleg továbbvándorlásra késztetik a kivándoroltakat. A tengerentúli „ígéret földjéről” pedig már csak nagyon csekély esélye marad, hogy hazatérésre bírja elszéledt állampolgárait.

A világháború végére a regáti magyar tanintézetek padsorai így is jelentősen megritkultak, mindezt betetőzni látszott, hogy a Tanácsköztársaság internacionalistái döntést hoztak a külföldi nemzetvédelmi programok felszámolásáról… Az évek szívós munkájával létrehívott segélyezési mechanizmus azonban szívósan ellenállt.

A katolikus Szent László Társulat, a Julián Egyesület és a Református Egyetemes Konvent elnöksége – ha kerülő utakon is – továbbra is eljuttatta a segélyeket a külhoni célállomásokra. Ezzel sikerült elkerülni azt a szégyent, hogy a nemzet összetartásáért felelős magyar kormányzat hibájából, sőt, kifejezett akaratából szűnjék meg a magyarsággondozás eddigi legtervszerűbb és legnagyobb szabású programja… Ezt a dicstelen szerepet végül a győztesek vállalták magukra, akik nagyhatalmi pártfogóik jóvoltából megtöbbszörözött területen gátlástalanul és minden erkölcsi aggály nélkül láthattak hozzá idegen ajkú néptömegeik beolvasztásához.

A demográfus Thirring Gusztáv ókirályságra tett 1904-es drámai megállapítása így lett érvényessé Nagy-Romániára is: „A magyarság nagy temetője.”

A szerző történész