Vártuk Zomborácz Virág Utóéletét, ahogy Reisz Gábortól is a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, de Hajdu Szabolcs Délibábjára nagyon kíváncsiak voltunk.
Elég volt az alapsztoriját elolvasni: egy bundabotrányba keveredett színes bőrű focista a Hortobágyon bujkál, amikor rabszolgatartók fogságába kerül, aztán elszabadul, és könyörtelen bosszút áll – ennél már tényleg csupán egy busójárásos horrorfilm lenne menőbb. És fel is ment a pulzusunk már rögtön a legelején, amikor a főhős belép az isten háta mögötti alföldi vasútállomás restijébe, éppen delet üt az óra, egy pillanatra megáll a levegő, a vendégek kezében megmerevedik az ital, majd feltűnik két korrupt rendőr, akik átadják őt a lóháton érkező, kalasnyikovval hadonászó helyi suttyóknak. Aztán, ahogy pereg a mozi, egyre inkább ráébredünk, hogy a Délibáb nem a Django elszabadul magyar változata. Sokkal közelebb áll Pálfi György Hukkle-jához, mint egy kemény westernhez, nem a bosszúról és nem az akcióról szól, hanem… semmiről.
Hajdu Szabolcs a főszerepre nem csupán Jim Jarmusch egyik kedvenc és visszatérő színészét, Az irányítás határaiban, az Éjszaka a Földönben és a Kávé és cigaretta egyik szegmensében is feltűnt Isaach De Bankolét szerződtette le, de a társ-forgatókönyvírók között ott találjuk Jim Starkot is, aki Jarmusch számos munkájában vett rész producerként. Az amerikai rendező szelleme tehát erőteljesen ott lebeg a film felett, amelynek története nem sok van, a szereplők keveset beszélnek és sokat hallgatnak, Hajdu a hangulatteremtésre koncentrál, mindebben pedig borzasztó jó, hogy a bőrünkön érezzük az alföldi táj melegét és a perzselő napsütést, az erős atmoszférájának és hipnotikusságának köszönhetően pedig a film eseménytelensége ellenére sem válik unalmassá – egyedül akkor esik szét, amikor az utolsó percekben a rendező akciójelenetek levezénylésével próbálkozik, majd egy olyan zárással fejeli meg a művet, ami tökéletes lenne, ha homage műről lenne szó, így azonban csak simán közhelyes.
A probléma azonban inkább az, hogy a stábtagok és a hasonló nyelvezet rákényszerít minket arra, hogy a két alkotót összevessük, ebből pedig nem jön ki jól Hajdu: ugyanis míg Jarmusch csendes és lassú elbeszélésmódja mondanivalóval, váratlan, abszurd vagy szimplán furcsa jelenetekkel telik meg, addig a Délibáb csak üresen kong, mint a harangszó, és azon túl, hogy szépen és ízlésesen van rendezve, erős operatőri munkájának köszönhetően magával ragadó és a színészei is kiválóak – főként a karizmatikus Isaach De Bankolé –, azaz külső mázában tökéletes munka, de a filmnek nincsenek igazán rétegei és tartalma. Sokkal jobb lett volna, ha Hajdu átnyergel a kommerszebb irányra, hadd szóljanak a fegyverek.
Kérdéses a jövő
A Délibábra az alkotók 2009-ben kaptak támogatást a Magyar Mozgókép Közalapítványtól, a munkálatok el is kezdődtek, a kormányváltást követően azonban visszavonták a pénzt, amit néhány hónappal később ismét megítéltek, majd megint elvettek. Harmadjára újra beígérték az összeget, de a Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásával kezdődhetett elölről a pályázás folyamata. Andy Vajnától végül 350 millió forintot kaptak a projektre – fejtette ki Hajdu Szabolcs a Vs.hu-nak adott interjúban. Hozzátette: a stáb teljesen kimerült, a rossz élmények hatására pedig a rendező a jövőjét nem Magyarországon és nem is feltétlenül a filmek világában képzeli el.
