Mostanában valahogy nem teng túl Woody Allenben az ambíció, és egyre-másra készíti a feledhető, játékos, ámde langyos filmeket.
A Káprázatos holdvilág sem lesz benne az első tizenöt darabban sem, amely elsőre eszünkbe jut a rendező életművéből. Az Éjfélkor Párizsban és a Férfit látok álmaidban után ezúttal is az ártatlan viccelődés és a mértékkel adagolt misztikum a meghatározó. A történet főszereplője egy mogorva bűvész, Stanley Crawford (Colin Firth), aki barátjával – nem tudjuk, Allen miért a saját hasonmásának beöltöztetett Simon McBurneyt kérte fel a szerepre, ahelyett hogy maga játszotta volna el a hozzá passzoló szerepet – felkerekedik, hogy leleplezze a magát médiumnak tartó Sophie Bakert (Emma Stone), de ahogy egyre közelebb kerül a fiatal és szemrevaló lányhoz, a végtelenül racionális férfiban hirtelen kétségek ébrednek. A szemfényvesztés annyira valódinak bizonyul, hogy felmerül benne, talán nem is csalóval van dolga. Bunkók vagyunk, ha ellőjük, hogy még a szerelmi szál is kibontakozik közöttük?
Bár a filmnek vannak csavarjai, ezek nem olyanok, amelyet nem látnánk már két kanyarról korábban. Nyolcvanszázalékos biztonsággal már negyedóra után össze tudjuk rakni a teljes sztorit. Ennek ellenére a Káprázatos holdvilág egyáltalán nem unalmas, a maga végtelenül modoros és ízes stílusában szórakoztató.
Ha ma mutatnák be a Donnie Darkot, simán hipszterfilmnek neveznénk, és biztosak vagyunk abban, hogy nem sok álművészieskedőbb blöff készült a huszonegyedik században, amikor azonban láttuk Jake Gyllenhaalt hasizmait fitogtatva félmeztelenül ugrálni a Perzsia hercegében, már semmi kétségünk nem volt afelől, hogy ezt a srácot soha nem fogjuk komolyan venni, Oscar-jelölés ide vagy oda. Annál nagyobb meglepetés volt Az utolsó műszakban, illetve a tavalyi Fogságban nyújtott drámai alakítása, Az éjszakai féreg pedig végképp felteszi a pontot az i-re. A filmet nem véletlenül hasonlítják mindenhol össze a Taxisofőrrel, mind hangulatában, mind társadalomábrázolásában ugyanazon a pályán mozog a két mű, a főszereplő ezúttal is egy férfi, aki autójával járja az éjszakai nagyváros – New York helyett Los Angeles – utcáit, és a szeme előtt elevenedik meg az emberi lélek sötétsége. Csak míg Scorsese művének hibbant főszereplője egy minden mocskot elsöprő esőről ábrándozik, addig Gyllenhaal karaktere tökéletesen eggyé válik a velejéig romlott környezettel. A színész egy lecsúszott fiatalt alakít, aki, miután kirúgják vacak állásából, hazafelé tartva megismerkedik a maszek éjszakai híradósok világával, akik a rendőrségi frekvenciára rákapcsolódva lesik, hol történik valami szaftos bűneset, majd rögtön ott is teremnek, hogy a sérültekről és a halottakról minél látványosabb felvételeket rögzítsenek, amelyeket aztán reggel eladnak valamelyik tévéadónak. A férfinak több se kell, hamar ráérez az új hivatásra és a szabad versenyre, egy idő után pedig a törvény sem zavarja, egy kisebb csatorna pedig felkarolja, és biztatja az egyre sokkolóbb videók készítésére. Kevés olyan látványos debütáló rendezést látni, mint amilyen Dan Gilroyé.
Bár a filmnek vannak csavarjai, ezek nem olyanok, amelyet nem látnánk már két kanyarról korábban. Nyolcvanszázalékos biztonsággal már negyedóra után össze tudjuk rakni a teljes sztorit. Ennek ellenére a Káprázatos holdvilág egyáltalán nem unalmas, a maga végtelenül modoros és ízes stílusában szórakoztató.
Ha ma mutatnák be a Donnie Darkot, simán hipszterfilmnek neveznénk, és biztosak vagyunk abban, hogy nem sok álművészieskedőbb blöff készült a huszonegyedik században, amikor azonban láttuk Jake Gyllenhaalt hasizmait fitogtatva félmeztelenül ugrálni a Perzsia hercegében, már semmi kétségünk nem volt afelől, hogy ezt a srácot soha nem fogjuk komolyan venni, Oscar-jelölés ide vagy oda. Annál nagyobb meglepetés volt Az utolsó műszakban, illetve a tavalyi Fogságban nyújtott drámai alakítása, Az éjszakai féreg pedig végképp felteszi a pontot az i-re. A filmet nem véletlenül hasonlítják mindenhol össze a Taxisofőrrel, mind hangulatában, mind társadalomábrázolásában ugyanazon a pályán mozog a két mű, a főszereplő ezúttal is egy férfi, aki autójával járja az éjszakai nagyváros – New York helyett Los Angeles – utcáit, és a szeme előtt elevenedik meg az emberi lélek sötétsége. Csak míg Scorsese művének hibbant főszereplője egy minden mocskot elsöprő esőről ábrándozik, addig Gyllenhaal karaktere tökéletesen eggyé válik a velejéig romlott környezettel. A színész egy lecsúszott fiatalt alakít, aki, miután kirúgják vacak állásából, hazafelé tartva megismerkedik a maszek éjszakai híradósok világával, akik a rendőrségi frekvenciára rákapcsolódva lesik, hol történik valami szaftos bűneset, majd rögtön ott is teremnek, hogy a sérültekről és a halottakról minél látványosabb felvételeket rögzítsenek, amelyeket aztán reggel eladnak valamelyik tévéadónak. A férfinak több se kell, hamar ráérez az új hivatásra és a szabad versenyre, egy idő után pedig a törvény sem zavarja, egy kisebb csatorna pedig felkarolja, és biztatja az egyre sokkolóbb videók készítésére. Kevés olyan látványos debütáló rendezést látni, mint amilyen Dan Gilroyé.
