Négy nap alatt közel hétszázezer ember nézte meg Tóth Barnabás Újratervezés című rövidfilmjét a kimondhatatlan hiányról, amelyet szerettünk elvesztése okoz. A rendező örül a sikernek, ami szerinte a véletlenek szerencsés együttállásának köszönhető.
– Milyen érzés, hogy a fél ország az ön kisfilmjén zokog napok óta?
- Teljesen váratlanul ért, hiszen az Újratervezés két éve készült, tavaly már egy hétig fent volt az interneten, de valami oknál fogva csak az elmúlt pár napban kezdett el igazán terjedni. Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy ne maradjanak fent a neten véglegesen a kisfilmek, amelyek fesztiválokra fognak menni. A szóban forgó filmet is csupán azért tettem fel a netre, mert az egyik német fesztiválon online verseny van, és az interneten zajlik a versengés. Diszkréten osztottam meg a filmet saját Facebook-oldalán, majd egyszer csak átvette a Pozitívlap.hu, majd a Szeretlekmagyarország.hu, és azt láttam, hogy másodpercenként tizenegy ember kezdi el nézni. Most már hatszázezer körül jár a nézettsége. Biztos, hogy a témája miatt a halottak napja is nagyban rásegített erre az eredményre. Amúgy nagyon esetleges, sok véletlen együttállásától függ, hogy mitől kapnak fel a nézők egy filmet.
– Nagyon is mindennapi az a szituáció, amelyet az Újratervezés ábrázol, igazán nem mondható el rá az, amit egyesek a magyar film hiányosságának vélnek, vagyis hogy nem meri felvállalni a hétköznapi problémáinkat…
– Ez talán rám nem igaz. Azt gondolom, hogy ha egy országban készül tíz film, abból nem árt, ha három-négy rólunk, ha úgy tetszik, a mi társadalmi problémáinkról is szól. Az én filmjeimre általában jellemző volt ez, én például szavazófülkében is forgattam már! Érdekel az a világ, ami körülöttem van, és nyitott szemmel járok, követem a közélet eseményeit. És a családomat is így figyelem: az egyik idősebb rokon házaspárnál figyeltem fel a filmben megfogalmazott jelenetsorra. Az autóban utazó korosabb férfira és nőre, akik egymás agyára mennek, de ha egyikükkel történne valami, kimondhatatlanul hiányoznának a másiknak. Amikor a dialógot írtam, az ő szavaikra emlékeztem vissza. Talán ezért is mondják a filmre, hogy életszerű.
– Egy ilyen egyetlen helyszínen forgó, páros jelenetet még inkább meghatároz a két színész. Hogy választotta ki az egyébként zseniális Pogány Juditot és Kovács Zsoltot?
– Nehéz volt a helyzetem, hiszen valós mintákból indultam ki. Azonban mindketten az első számú választásaim voltak. Pogány Juditról el tudtam képzelni, hogy kitűnően hozza azt a figurát, aki egyszerre idegesítő és nagyon szerethető. Zsolt esetében pedig a jellegzetes szikár szemei és a beesett arca mögött rejlő energiák vonzottak.
– Mennyire az életből merített figura a fiú, aki az apja nyomása elől menekül az első egész estés játékfilmjében, a Rózsaszín sajtban?
– Az alap, vagyis a nehéz apa–fiú kapcsolat az én élményeimből is való, hiszen édesapám annak idején franciatanárként nehezen fogadta el, hogy nem polgári pályára készülök. Mindezzel együtt kitűnő tanuló voltam mindig, és ezért a nagymamám ötlete alapján a Harlekin Gyermekszínházba járhattam hobbiból. Túlontúl apám burkában éltem, követtem is őt, noha sokáig zavart a szigora.
– Milyen érzés volt a saját filmjének főszerepét játszani?
– Némi magabiztosságot adott, hogy ha a nagy példaképeim – Chaplin, Clint Eastwood, Woody Allen – meg tudták csinálni, hogy eljátszották a karaktereiket, akkor én is megpróbálom. Persze nem merem ezekhez a zsenikhez hasonlítani magam. Még egyszer nem vállalnám ezt a helyzetet. Nagyon sokat számít a színészekkel való bánásmódban, hogy magam is színészkedem, és jelenleg az Impró Színházban a Momentán társulat tagjaként játszom, valamint oktatok, improvizációra tanítok embereket.
– Befejezi új rövidfilmjét a jövő hónapban. Ez miről szól majd?
– Az Újratervezést támogató Csokonai Művelődési Központtal abban állapodtam meg, hogy ha nyerünk a fesztiválon, abból a pénzből újabb filmet készítünk. A jövő hónapban forgó film egy kórházi műtőben játszódik és az emberiség utolsó tíz percéről szól.
– A magyar filmezés nagy leállása az ön pályájának első szakaszára esett… Hogyan vészelte át?
– Mire bekövetkezett a „leállás”, addigra éppen elkészültem az első nagyjátékfilmemmel, úgyhogy annyira nem rendített meg. Három éve pedig már felállt az új filmalap, ott nyolc filmmel pályáztam, de még konzultálni sem hívtak be. Úgy látszik, örök független maradok.
– A három ötlet közül melyik miatt fáj leginkább a szíve, ha nem készülhetne film belőle?
– A címe Celeb volna. Arról szól, hogy három évre lefagyasztanak tíz celebet, illetve olyan embereket, akik sztárok szeretnének lenni. Ötven év múlva ébrednek fel, és már egy olyan Magyarországon vannak, ahol a központi hatalom lebutította az embereket zombivá, a média által manipulált, agyatlan tömegekké, akiktől ha megvonják a képernyőt, akkor megvadulnak. Így annak a műsorvezetőnek, aki részt vett ebben a műsorban, meg kell mentenie az országot. Az egész egy apokaliptikus akciófilm.
– Van-e nagyobb elismerés a most éppen tapasztalható nézettségnél?
– Ami most történik az Újratervezéssel, az valóban a legnagyobb elismerés. Én annyi pocsék, értékelhetetlen filmet láttam mindenféle elismeréssel teletűzdelve, hogy a fesztiválokkal kapcsolatban is vannak kétségeim. Azért kell küldeni fesztiválokra a filmet, mert a sajtó foglalkozik vele, forgalmazókhoz juthat el a munka.
– Miért akart filmrendező lenni?
– Annyira szeretem a filmeket, hogy a külker főiskola alatt végig éreztem, a gyerekszerepek után valamilyen pozícióban vissza kell térnem a kamera környékére. Felvettek producer szakra, de az első két évben annyira frusztrált a számomra üresnek tűnő művészkedés az osztályban, hogy átkönyörögtem magam rendező szakra és elkezdtem csinálni a vizsgafilmeket a többiekkel. Az első próbálkozásom azt igazolta, hogy van keresnivalóm ezen a területen. Tizenöt éve csinálom, ritka kivételtől eltekintve önerőből, szabadon. Vegyük úgy, hogy ez az én luxushobbim.
