Lehet-e a 21. században, nagyvárosban, a világmindenség origójában élni úgy, hogy az emberben ne halmozódjon fel ezernyi frusztráció, kérdés, kétely, elbizonytalanodás? Meddig lehet halmozni a stresszt?
Nagyrészt ezeket a kérdéseket járja végig új kötetében Pozsonyi Ádám. Könyvének címe: Forradalmi ostobaságok versenye. Szereplői, főhősei itt botorkálnak köztünk a hétköznapokban, ott zötykölődnek mellettünk a buszon, és igen, azt is lesik, jut-e nekik ülőhely az 1-es villamoson. Ha figyelmesen szemlélődünk a restiben, ahová betértünk, talán éppen ráismerhetünk Keskeny Károlyra, talán beleolvashatunk Dörgögy Kornél legfrissebb versébe az asztalon előtte heverő cetliken. Ő az, aki „szimpla alkoholistaként indult, majd a mélységek lángoló váteszévé avanzsált az idők folyamán, s mindezt úgy, hogy főfoglalkozását – az alkoholizmust – egy pillanatra sem kellett szüneteltetnie”.
A 21. századba mi még csak beleszagoltunk, alig-alig ismerünk belőle bármit is, s mire utódaink majd a végére érnek, annak képe is egészen megváltozik, egészen másmilyenné formálódik végül, mint amilyennek mi látjuk manapság. Képzeljük csak el, milyennek láthatták a tízes évek elején, teszem azt 1911-ben, 1912-ben a 20. századot…
Illúziók és képzetek oltják ki egymást a mindennapokban, Pozsonyi Ádám főhősei pedig ezeket élik meg, s mégis, ha már így adódott, ezek erdejében igyekeznek megtalálni boldogulásukat, ha nem is a helyes, de mindenképp a helyesnek vélt útjukat: „Szorongó szívvel léptem be a kapualjba. A közvilágítás mint olyan, már régóta csak mint holmi régi és különös legenda élt ezen a környéken…” Pozsonyi Ádám apró kis történetekben mozgatja elbeszéléseinek főhőseit – vagy talán saját magát, hiszen rendre visszatér az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélőhöz –, amely történeteket bármikor megélhetünk, akár ki sem kell mindegyikükért lépnünk az utcára, a négy falnak a biztonság hamis érzetét keltő atmoszférájából. Nem kell – és nem is szabad – persze a mesélőt mindenképp és mindenáron a szerzővel azonosítanunk. Nem kell és nem szabad, de lehet. Mert: miért is ne? Már csak azért is, mert szinte bizonyos, hogy saját történetei, saját megélt élményei is itt sorakoznak előttünk. Azzal a különös megszorítással, hogy ezek egy részét átengedi a fikciónak, a kitalált főhőseinek, akiknek – feltételezhetjük – mindenképp létezik egy valós hús-vér változatuk is valamelyik külvárosban.
Hiszen Pozsonyi Ádám hősei bolyonganak, botladoznak múltban és jelenben, feltűnik Svejk, de felismerhetünk más parafrázisokat is, amelyek úgy kapnak új jelentést, hogy eredeti valójuktól csak annyiban különböznek, amennyire azt az új történetbe való beilleszkedésük megköveteli. Mintha bevándorlók lennének ebben a narratívában, akik kicsit még megtartják, megőrzik mindazt, amit magukkal hoztak, de már egy új, egy számukra furcsa és szokatlan közegben keresik boldogulásukat.
A Forradalmi ostobaságok versenye című kötetben megjelent Pozsonyi-elbeszélések egy részét már olvashattuk a 2005-ös Jönnek a kispolgárok című gyűjteményben, s némelyik ebben az újraközölt változatban módosult is. A szerző besorolta kötetébe egy tervezett, de még nem elkészült, még nem teljes, nem lezárt novellaciklusának eddig elkészült darabjait is, valamint egy regényrészletet, amelyik a 2012-ben megjelent Keskeny Károly élete és kora című regényéhez készült, de annak végső változatából később elhagyta. Itt ismét az egyes szám első személyű Elbeszélő Én szólal meg, így hát feladja a leckét olvasójának azáltal is, hogy az mérlegelheti, mennyiben azonosítja őt a szerzővel.
Pozsonyi Ádám: Forradalmi ostobaságok versenye
A szerző kiadása, Budapest
