A gazdasági növekedés gyorsításához a növekedési források mozgósítására lenne szükség. Mindenekelőtt kiszámítható gazdasági környezetre, alacsonyabb közterhekre, átláthatóbb adórendszerre. Fontos lenne a nagy hozzáadott értékű, vagyis a tudásintenzív, nem energiafaló tevékenységek arányának növelése is – mondta lapunknak Csaba László akadémikus, aki szerint a következő években erőteljesen mérséklődik a külső forrásoktól történő függés, vagyis a hazai megtakarítások erőteljes ösztönzésére, és ebből a beruházások felfuttatására lenne szükség.
– Benyújtotta a kormány a költségvetési tervet a parlamentnek, milyen makropálya rajzolódik ki a főszámokból? Egyáltalán: reálisan tervezett-e a gazdasági szaktárca?
– Úgy gondolom, hogy a szaktárca ellenállt annak a – politikai közbeszédből fakadó – kísértésnek, hogy az idei év egyszeri jó teljesítményét mechanikusan előre vetítse, és ekképp meg se termelt jövedelmeket osszon szét. Igaz, ez a veszély az országgyűlési vitákban – az egyéni módosítók döntő szerepe mellett – még nem múlt el. Ugyanakkor úgy látom, a Költségvetési Tanács által is megemlített bevételi és kiadási oldalon egyaránt meglévő, közel egy-egy százalékpontos bizonytalanság mellett a szokásos „kincstári optimizmus” sem hiányzik. Az inflációt két százalék közelébe hajtó tényezőket nem látok, hasonlóképp nagyon derűlátó az adósságráta 76 százalék alá szorítását célzó törekvés is, főképp, ha az amerikai kamatemelés hamar elindul.
– Az ideihez képest 2015-ben lassúbb lesz a növekedés. Mi kellene ahhoz, hogy belátható időn belül összejöjjön a hőn áhított négyszázalékos bővülés?
– A növekedés gyorsításához a növekedési források mozgósítására lenne szükség. Mindenekelőtt kiszámítható gazdasági környezetre, alacsonyabb közterhekre, átláthatóbb adórendszerre. És persze innovációra, ami a GDP alig egy százalékának kutatásra fordítása mellett nem is nagyon várható el. Fontos lenne a nagy hozzáadott értékű, vagyis tudásintenzív, nem energiafaló tevékenységek arányának növelése is.
– A kimutatások szerint függői lettünk az európai uniós pénzeknek csakúgy, mint a külföldi tőkebefektetéseknek. Rákaptunk az idegen forrásokra, mint a drogra?
– Igen, ez különösen 2013-14-ben volt jellemző, de ennek mértéke a következő években erőteljesen mérséklődik, vagyis a hazai megtakarítások erőteljes ösztönzésére, és ebből a beruházások felfuttatására lenne szükség. Mindenekelőtt a magánszektorban, a jövőt megalapozó területeken, így az oktatásban és a gazdálkodás keretfeltételeinek javításában. Idetartozik a bürokrácia jelentős csökkentése és a közigazgatás karcsúsítása.
– Hogy látja, visszatért már a krízis előtti gazdasági kibocsátási növekedési szint a világgazdaságban, valamint aktív-e a vállalati működő tőke?
– Ellentétes folyamatok láthatók. Az amerikai gazdaság az idén három és fél százalékkal, az európai duplájával bővül, a tőzsdeindexek csúcsokat döntenek, a munkanélküliségi ráta az USA-ban hat százalék alá került tartósan. Ugyanakkor a világgazdaságban a bizalmi válságot kiváltó tényezők, így az adóssághegyek növekedése – a magángazdaságban és a közszférában –, a terrorizmus terjedése, a tőzsdei buborék kialakulása, ami nemcsak Kínát jellemzi, számos, nem könnyen felismerhető, de valós kockázat forrása. Jó lenne a felelős döntésekben ezekkel is számolni.
– Boltokban van az új könyve, az Európai közgazdaságtan. Mit vizsgál benne?
– Három nagy kérdéskört. Egyfelől a mai közgazdaságtan állapotát és egyoldalú amerikanizálódásának következményeit. Másrészt az európai szociális piacgazdasági modell állapotát és jövőbeli életképességét. Harmadrészt pedig a rendszerváltozás felemás teljesítményét és értelmezésének nehézségeit. Mindhárom téren a gyakorlatban hasznosítható felismerésekre törekszem, hogy sikerült-e, azt majd az olvasók döntik el.
– Egyébként kell-e, hogy legyen önálló európai közgazdaságtan? Nem lenne elegendő lekopírozni a már bevált amerikai képleteket?
– Azt hinném, hogy az amerikai egyetemeken, ha úgy tetszik, a tartós jólét hatására olyan fokon elrugaszkodtak a való élet kérdéseitől, amit sanyarúbb sorsú országok egyszerűen nem engedhetnek meg maguknak. Miközben a vezető lapokban olyasfajta kérdések, mint mondjuk az Európai Unió és annak közös agrárpolitikája, a fenntartható adósságpálya, a környezettel összhangban álló növekedési modell lényegében nem szerepelnek, e kérdések számunkra létfontosságúak. Hasonlóképp a fenntartható nyugdíj- és egészségbiztosítás, a versenyképes oktatás vagy épp a társadalom által is méltányolt gazdaságpolitika ügyei, a válságkezelés tanulságai. E súlyos kérdéseket mi biztos nem kerülhetjük meg, ha a magyar társadalomhoz kívánunk szólni, nem egy rangos lapban akarjuk elhelyezni művünket.
