A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film tökéletes ábrázolása a mai magyar fiatalságnak, Reisz Gábor azonban nem az első rendező, aki a történet mellett hasonlóképpen koncentrál egy nemzedék portréjának megalkotására.
Összeállításunkban a teljesség igénye nélkül szedtük össze az elmúlt hatvan év számos kiváló nemzedéki filmjét a Haragban a világgal kisvárosi nihiljétől Sofia Coppola Y generációs látleletéig.
A James Dean főszereplésével készült Haragban a világgal az ötvenes évek kisvárosi fiataljairól és – ahogyan az eredeti címe is megfogalmazza – az ok nélküli lázadásról állít portrét, amely nem is annyira ok nélküli, ha a szülői feladatok ellátására teljesen alkalmatlan felmenők ábrázolását megfigyeljük. Ugyanerről a világról szól Az utolsó mozielőadás egy texasi porfészken keresztül, csak itt már lázadás helyett a teljes beletörődés jellemző a kilátástalanságba, miközben végigkövethetjük az unatkozó fiatalok mindennapjait a szexuális forradalom hajnalán, ami a parányi településre csupán a vetítőszalagokon keresztül tör utat magának.
Számtalan rendező próbálkozott már azzal, hogy a történetmesélés mellett a saját vagy egy másik generációról részletes vagy jellegzetességeit megragadó képet fessen, Martin Scorsese Ki kopog az ajtómon? vagy George Lucas American Graffiti című filmjében is legkevésbé a történet a lényeges, sokkal inkább az, hogy az alkotók hogyan emlékeznek vissza arra a világra, arra a közegre, amelyből érkeztek. A Szombat esti láz pedig mai szemmel nézve sokak számára talán szinte nézhetetlen mű, tagadhatatlanul őrzi azonban a korszak hangulatát.
Érdekes módon a nyolcvanas években, az X generációról és annak kilátástalanságáról saját idejében elsősorban írott formában születtek mesterművek, de mind Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebbje, mind Jay McInerney Fények, nagyvárosa félreértelmezett, gyenge mozgóképes adaptációt kapott, a nemzedékről jóval ártatlanabb formában John Hughes olykor kifejezetten tartalmas és drámai tinivígjátékai (Nulladik óra, Tizenhat szál gyertya) állítottak emléket – tíz évvel később ennek a rendezőnek a munkásságát próbálta megidézni kevésbé elegáns és az obszcén humort előtérbe helyező módon az Amerikai pite is, ami mai szemmel már csupán a kilencvenes évek gimnazistahangulatának – inkább képzeletbeli, mint valós - ábrázolása miatt érdekes. Ebben az évtizedben egyébként számtalan zseniális film kezdett el foglalkozni a kora harmincasok problémáival és útkeresésével – a Nick Hornby regényéből készült Pop, csajok, satöbbiben egy lemezboltos egy fájdalmas szakítás után végiggondolja addigi életét és párkapcsolatait. A minden szempontból eltérő Harcosok klubja pedig a maga cinikus és ironikus módján a globalizmusból és a kapitalizmusból kiábrándult fiatal felnőtteket mutatja be olyan módon, hogy egyszerre váltja ki a néző szimpátiáját és egyszerre csinál bohócot a karaktereiből. A kétezres évek közösségi oldalak és celebkultúra által mélyen befolyásolt Y generációjáról szintén számtalan remek alkotás született, mindezt legerőteljesebben talán Sofia Coppola Lopom a sztárom című műve ábrázolta. És természetesen a rendezők közül is számtalan próbálkozást láthatunk saját fiatalságuk megfestésére, a legjobb talán ezek közül Török Ferenc Moszkva tere, amely a rendszerváltáskori gimnazisták mindennapjait mutatja be házibulikkal, lógással, csencseléssel.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan különösen az utóbbira hasonlít, a mai budapesti, frissen diplomázott értelmiségi rétegről alkot portrét, a „romkocsma-generációról”: a történet a Pop, csajok, satöbbihez hasonlóan egy szakítással indít, ami után a főszereplő fiú alaposan átgondolja az életét, azért is, mert egy alapos lerészegedés után arra eszmél, hogy előző este foglalt magának egy repülőjegyet Portugáliába. Reisz Gábor munkájának egyik legnagyobb előnye, hogy nélkülözi mindazt a modorosságot, ami általánosságban jellemzője azoknak a magyar filmeknek, amelyek a fiatalságot próbálják bemutatni. Néhány részletbe ha nagyon akarnánk, beleköthetnénk, hiszen olykor túlzottan naiv és szentimentális, de a tökéletesen időzített és általában telibe találó humor bőven ellensúlyozza mindezeket, de ami ennél is fontosabb, hogy irányt mutat a mai hazai mozgóképnek, hiszen egyértelmű, hogy nem azzal lehet visszacsábítani a nézőket a mozikba, ha egy-egy alkotó teljesen szabad kezet kapva élheti ki rajta kívül senki mást nem érdeklő művészi ambícióit. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan megtalálta az arany középutat, egyszerre univerzális, a világon mindenki számára érthető és befogadható, mégis környezetében, verbális poénjaiban nagyon erősen jelen van az a magyar íz.
A James Dean főszereplésével készült Haragban a világgal az ötvenes évek kisvárosi fiataljairól és – ahogyan az eredeti címe is megfogalmazza – az ok nélküli lázadásról állít portrét, amely nem is annyira ok nélküli, ha a szülői feladatok ellátására teljesen alkalmatlan felmenők ábrázolását megfigyeljük. Ugyanerről a világról szól Az utolsó mozielőadás egy texasi porfészken keresztül, csak itt már lázadás helyett a teljes beletörődés jellemző a kilátástalanságba, miközben végigkövethetjük az unatkozó fiatalok mindennapjait a szexuális forradalom hajnalán, ami a parányi településre csupán a vetítőszalagokon keresztül tör utat magának.
Számtalan rendező próbálkozott már azzal, hogy a történetmesélés mellett a saját vagy egy másik generációról részletes vagy jellegzetességeit megragadó képet fessen, Martin Scorsese Ki kopog az ajtómon? vagy George Lucas American Graffiti című filmjében is legkevésbé a történet a lényeges, sokkal inkább az, hogy az alkotók hogyan emlékeznek vissza arra a világra, arra a közegre, amelyből érkeztek. A Szombat esti láz pedig mai szemmel nézve sokak számára talán szinte nézhetetlen mű, tagadhatatlanul őrzi azonban a korszak hangulatát.
Érdekes módon a nyolcvanas években, az X generációról és annak kilátástalanságáról saját idejében elsősorban írott formában születtek mesterművek, de mind Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebbje, mind Jay McInerney Fények, nagyvárosa félreértelmezett, gyenge mozgóképes adaptációt kapott, a nemzedékről jóval ártatlanabb formában John Hughes olykor kifejezetten tartalmas és drámai tinivígjátékai (Nulladik óra, Tizenhat szál gyertya) állítottak emléket – tíz évvel később ennek a rendezőnek a munkásságát próbálta megidézni kevésbé elegáns és az obszcén humort előtérbe helyező módon az Amerikai pite is, ami mai szemmel már csupán a kilencvenes évek gimnazistahangulatának – inkább képzeletbeli, mint valós - ábrázolása miatt érdekes. Ebben az évtizedben egyébként számtalan zseniális film kezdett el foglalkozni a kora harmincasok problémáival és útkeresésével – a Nick Hornby regényéből készült Pop, csajok, satöbbiben egy lemezboltos egy fájdalmas szakítás után végiggondolja addigi életét és párkapcsolatait. A minden szempontból eltérő Harcosok klubja pedig a maga cinikus és ironikus módján a globalizmusból és a kapitalizmusból kiábrándult fiatal felnőtteket mutatja be olyan módon, hogy egyszerre váltja ki a néző szimpátiáját és egyszerre csinál bohócot a karaktereiből. A kétezres évek közösségi oldalak és celebkultúra által mélyen befolyásolt Y generációjáról szintén számtalan remek alkotás született, mindezt legerőteljesebben talán Sofia Coppola Lopom a sztárom című műve ábrázolta. És természetesen a rendezők közül is számtalan próbálkozást láthatunk saját fiatalságuk megfestésére, a legjobb talán ezek közül Török Ferenc Moszkva tere, amely a rendszerváltáskori gimnazisták mindennapjait mutatja be házibulikkal, lógással, csencseléssel.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan különösen az utóbbira hasonlít, a mai budapesti, frissen diplomázott értelmiségi rétegről alkot portrét, a „romkocsma-generációról”: a történet a Pop, csajok, satöbbihez hasonlóan egy szakítással indít, ami után a főszereplő fiú alaposan átgondolja az életét, azért is, mert egy alapos lerészegedés után arra eszmél, hogy előző este foglalt magának egy repülőjegyet Portugáliába. Reisz Gábor munkájának egyik legnagyobb előnye, hogy nélkülözi mindazt a modorosságot, ami általánosságban jellemzője azoknak a magyar filmeknek, amelyek a fiatalságot próbálják bemutatni. Néhány részletbe ha nagyon akarnánk, beleköthetnénk, hiszen olykor túlzottan naiv és szentimentális, de a tökéletesen időzített és általában telibe találó humor bőven ellensúlyozza mindezeket, de ami ennél is fontosabb, hogy irányt mutat a mai hazai mozgóképnek, hiszen egyértelmű, hogy nem azzal lehet visszacsábítani a nézőket a mozikba, ha egy-egy alkotó teljesen szabad kezet kapva élheti ki rajta kívül senki mást nem érdeklő művészi ambícióit. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan megtalálta az arany középutat, egyszerre univerzális, a világon mindenki számára érthető és befogadható, mégis környezetében, verbális poénjaiban nagyon erősen jelen van az a magyar íz.
