Laposodunk, gyerekek, úgyhogy mozgassátok meg szépen a fantáziátokat, vagy végleg lehúzhatjuk a redőnyt!
Valahogy legalábbis így képzeljük el a pillanatot, amikor a végtelenített napi sorozatok gyártósorán magasabb fokozatra kapcsolnak a nézettségért aggódó részlegvezetők. A sztori flambírozása persze törvényszerű lépés, csak hát kicsit olyan, mintha a félre- és körbekefélések, elköltözés-visszaköltözés, ki-ette-meg-a-csokimat, ki-pakoljon-el-a-buli-után típusú konfliktusok szőnyegbombázásában légnyomást kapott néző maga könyörögne nagyobb adagért.
Súlyosabb mutáción mindesetre a sokkoló első részek után sem esett át az Éjjel-nappal Budapest, a szintlépés talán csak néhány száz epizód kihagyása után tűnik fel az érdeklődőnek.
Például abban a jelenetben, amelyben bizonyos Barbi anyukája egy meleg ismerős személyében spermadonort szervez kislányának, akinek a barátja, Joe (ő a sorozatban az aktuális keménycsávó megtestesítője) meddő, a néni viszont onokát akar, a szinte hétköznapi nézeteltérést pedig hétköznapi módon, azaz több helyszínen, fennhangon rendezik értetlenkedő gyermekével, a donorjelölttel és annak édesanyjával.
A Berlin Tag und Nacht című népszerű német dokureality magyar verziója tavaly indult az ötlettelenségben, óvatoskodásban és a nyugati nagytestvérhez igazodás kényszerében fuldokló tévés kreatívok muszájproduktumaként. Ez az első olyan sorozat az országban, ahol a fékezett habzású szappanszereplőket még pocsékabb színészpótlékokra cserélték, valamint a progresszió jegyében rájuk bízták a párbeszédeket is.
A Barátok közt és Való Világ univerzumának keresztmetszetében így már csak a naponta sebtiben összerántott dramaturgia állít falat az álvalóság és a szereplők valós, de totál érdektelen élete és személyisége közé.
A sorozat főszereplői fiatalok, akiknek a tulajdonos, az említett Joe bácsi biztosít otthont egy menő pesti lakásban, miközben álmaikat és egymást kergetik a főváros szívében.
Joe, az exsittes gigantopithecus többnyire S-es sztreccs alsónaciban, élő tetkótárlatként atyáskodik a személyiségzavaros bérlőkön.
Közülük azonban a legerősebb karakterek, a félhülye Pumukli-klón, a pszichopata szoknyapecér vagy a leszbikus naiva alakja sem tapad meg az ember a tudatában.
El kell ismernünk, a folyamatos bulizás, óbégatás-üvöltözés és nyálcsere remek eszközök a színészi kellékek hiányának a leplezésére, de azt is sikerként könyvelhetik el a műsorgazdák, hogy a többnyire vidékiekből verbuvált szereplők bármelyikéről mára simán elképzeljük: spontán elszenesedik, amint átlépi a szórakozóhely-munkahely-lakás Bermuda-háromszögének a határát.
Tudván, hogy a kereskedelmi televíziózásban nincs megállás, azt azért nagyon reméljük, a következő lépéshez nem Pasolini mestertől merítenek ihletet az ötletgazdák.
