Életműdíjjal jutalmazták Zsigmond Vilmost szombaton a 11. Miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon – a múlt héten a rendezvényen ismét nagyvásznon lehetett megtekinteni Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című sci-fi klasszikusát, amellyel az operatőr az Oscar-díjat is elnyerte, de a hetvenes években forgatott más amerikai munkáit is vetítették.
Zsigmond Vilmos a hetvenes évek elején még főképpen kisköltségvetésű produkciókban dolgozott, és imádta ezt a munkáját. Mint egy interjúban elmondta, Új-Hollywood időszaka azért termelt ki annyi remekművet, mert jóval kisebb pénzek forogtak kockán, a rendezőknek nagyjából tejhatalma volt a filmjük felett, a stúdiók csak ritkán próbáltak beleszólni a munkájukba, így ha valaki tehetséges volt, akkor könnyen fel tudta magára hívni a figyelmet. Az 1972-es Gyilkos túra is ebbe a vonulatba tartozik, és bár hazánkban kevésbé ismert műről van szó, tőlünk nyugatabbra nagyjából A texasi láncfűrészessel azonos szintű klasszikusnak számít. A 20. század második felére a környezetszennyezés egyre égetőbb problémává vált, és sorra születtek az olyan filmek, amelyek arról szóltak, hogy a természet egyszer csak megelégeli a módszeres pusztítását és visszavág: már Godzillát is a nukleáris kísérletek keltették életre 1954-ben, majd számos ismertebb (Madarak) és kevésbé ismert (Az állatok napja) darab foglalkozott a témával. John Boorman műve csavar egyet a kiindulóponton: a főszereplőket nem maga a természet támadja meg, hanem totálisan elállatiasodott emberek, így a civilizáció és a civilizáció nélküli világ, a modern és a letűnt kor összecsapása is megjelenik a filmben. A történetben négy nagyvárosi fiatal vadvízi evezésre indul egy folyószakaszra, amelyet hamarosan elönt a víz egy új gát építése miatt – a kaland aztán hamar rémálommá változik, amikor erdőlakók megtámadják őket. A hírhedt megerőszakolós jelenet mellett – amelyet Tarantino jól ellopott a Ponyvaregényben – a Gyilkos túrának azok a legfeszültebb jelenetei, amelyekben az ellenséget nem is látjuk, de folyamatosan érezzük a jelenlétét – a film hihetetlenül erős atmoszférája elsősorban Zsigmond Vilmos zseniális operatőri munkájának köszönhető, felvételein az erdős, hegyvidékes táj egyszerre gyönyörű és fenyegető.
A művész első nagyobb költségvetésű munkája a Harmadik típusú találkozások volt, amellyel végül az Oscar-díjat is elnyerte: A sugarlandi hajtóvadászat után második alkalommal dolgozott együtt Spielberggel, csak míg az említett munkája még egy korai, kevés pénzből készült mű volt, addig a kettő között eltelt időben a Cápával a rendező már berobbant sztárrá vált. Nem is tudtak együtt működni már úgy, mint korábban, Zsigmond Vilmos szerint Spielberg már nem hallgatott rá, folyamatosak voltak a súrlódások. A hűvös viszony azonban a végeredményen nem látszik: a Harmadik típusú találkozások klasszikus Spielberg-film. A monumentális zárójelenet még mindig emlékezetes, azonban a film jóval rosszabbul öregszik, mint a rendező más munkái, mai szemmel kifejezetten unalmasnak és lassúnak hat. Hasonlóképpen, mint Zsigmond Vilmos másik leghíresebb filmje, a rögtön a sci-fi klasszikus után készített A szarvasvadász. A hetvenes években szinte alig volt olyan amerikai alkotás, amelyben valamiképpen ne jelenne meg a vietnami háború direkt vagy jelképes módon, a témát feldolgozó művek közül azonban az Apokalipszis most és A szakasz mellett Michael Cimino munkája a legfontosabb darabok közé tartozik. Szemben a legtöbb hasonló darabbal, a film sokkal inkább lélektani oldalról közelíti meg a traumatikus eseményeket négy acélmunkáson keresztül, akik lelkének egy darabja örökre Vietnamban marad. A hosszadalmas felvezetésben Zsigmond Vilmos idillikus képeivel mutatja be a kisvárosi életet, az egyik leendő katona esküvőjét, hogy aztán egy hirtelen váltással – a filmtörténet egyik legemlékezetesebb jelenetében – a pokolban találjuk a szereplőket, ahol fogságba esve az ellenség orosz rulettre kényszeríti őket, majd a játékidő harmadik felében hazaérve az átélt élmények után, a normális életbe való visszailleszkedés lehetetlenségét követhetjük végig. Cimino öt Oscar-díjas klasszikusához rengeteg türelem kell, a cselekmény tényleg csigalassan halad előre –mégis a valaha készült egyik legfontosabb mű a háborúról.
Szlovén alkotás vitte el a fődíjat
A szlovén Osztályellenség, Rok Bicek alkotása kapta a 11. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál fődíját szombaton, a zsűri nagydíját Reisz Gábor első nagyjátékfilmje, a mai harmincas generáció elveszettségét bemutató VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan nyerte el. A legjobb rövidfilm az izraeli Guy Lichtensten Születésnapi ajándéka, a legjobb animáció a Tehén a tejesbögrémben lett. Halász Glória Dr. Lala című dokumentumfilmje mellett díjat kapott Xavier Dolan filmje és Céline Sciamma alkotása. A közönségdíjat a Parador Húngaro nyerte, a fesztivál életműdíját pedig Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr személyesen vette át. (MH)
