Legutóbb az Yves Saint Laurent életrajzi film kapcsán panaszkodtunk, hogy mennyit ártott az alkotásnak, hogy a divattervező volt szeretője részt vett a mű elkészültében, és ezáltal, bár egy nyilvánvalóan izgalmas, kicsapongással és szélsőségekkel teli életútról van szó, a nem egyértelműen pozitív, kissé sikamlósabb részletek végül kimaradtak a forgatókönyvből.
Mindez azonban semmi a FIFA által pénzelt, a sportegyesület megalapulásáról és fejlődéséről szóló Közös szenvedélyhez képest. Egy biztos, ha az újságokban nap mint nap olvasható korrupciós botrányokra vagy a profi labdarúgás árnyoldalaira vagyunk kíváncsiak, akkor rossz ajtón kopogtatunk, vagyis sokkal inkább rossz filmre váltunk jegyet. A FIFA ugyanis a költségvetés csaknem kilencven százalékát fedezte (a tizenkilencmillió fontos büdzséből tizenhatot), így az egész leginkább olyan, mint egy több mint másfél órás reklám, a végeredményről pedig elég sokat elárul, hogy az Imdb internetes filmes adatbázison a felhasználók értékeléseinek átlaga alapján a film kereken három ponton áll a tízes skálán – csupán összehasonlítás végett: szinte csak a legsilányabb horrorok és a német televíziós tinivígjátékok büszkélkedhetnek hasonló eredménnyel.
Az is sokatmondó, hogy Olaszországban nem is vesződtek a mozis forgalmazással, egyből a tévében adták le. Mi sajnos nem vagyunk ilyen szerencsések (a világbajnokság alatt folyamatosan reklámozták a tévében), ezért a cseppet sem alacsony jegyárak mellett tapasztalhatjuk meg, mire számíthatunk egy filmtől, amelyben nincs helye sem igazi feszültségnek, sem igazi konfliktusnak. Elsősorban tömény unalomra és giccsben fürdőző szentimentalizmusra.
Előbbi annak köszönhető, hogy a szintén a nézhetetlenség határát súroló – Gérard Depardieu főszereplésével készült – San Antonio című akció-vígjáték rendezőjének, Frédéric Auburtin nem sok érzéke van a hivatásához, és bár a forgatókönyvnek társszerzője volt, láthatólag nem nagyon tud mit kezdeni a történettel. Az évtizedeken átívelő eseményeket pont úgy mondja fel, mint egy rossz töritanár: lassan, unalmasan, évszámokra bontva. A kínossá igazán akkor válik, amikor Auburtin a száraz elbeszélését megpróbálja némi emocionális töltettel feldobni, de úgy lódul meg az adagoláskor, mint a legrosszabb szakács kezében a sótartó. Láthatunk nehéz sorsú gyerekeket, akik egyetlen örömüket a bőrlabda kergetésében és rugdosásában lelik, amely egyszersmind a kitörés egyetlen reményét jelenti számukra, a film pedig az említett részeinek köszönhetően lazán ráver Michael Bay rekordjára az egységnyi időre jutó pátoszos, naplementés felvételek számában. Mindezeknél már csak az a nevetségesebb, amikor a meccseket bemutató jelenetek alkalmával CGI segítéségével népesítik be a stadion lelátóterét, a lehető legátlátszóbb módon.
Vannak egyébként a Közös szenvedélyben szebb napokat látott sztárok is, ha sok vizet nem is zavarnak: Frédéric Auburtin ezúttal is megszerezte magának egy közös bukásra Gérard Depardieu-t, mellettük pedig Tim Roth és Sam Neill hol látványosan unatkozik, hol ripacskodik egy sort. Egy jó és egy rossz focis film között az a fő különbség, hogy előbbi akkor is izgalmas és érdekes, ha a nézőt egyáltalán nem érdekli a sportág, utóbbi pedig akkor sem, ha él-hal érte. A Közös szenvedély sajnos az utóbbiba tartozik, ráadásul még a jócskán a világbajnokság utánra eső premier is szerencsétlen. A vb ugyanis olyan, mint a politika: sokan vannak, akiket non-stop foglalkoztat, de az emberek többségét csak négyévente egyszer.
United Passions
Színes, magyarul beszélő, francia dráma,
110 perc, 2014.
Rendező: Frédéric Auburtin
Szereplők: Tim Roth, Sam Neill, Thomas Kretschmann, Gérard Depardieu
••3•••••••
