Elfoglalta főigazgatói székét a Budapesti Operettszínházban Kiss-B. Atilla, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes. Első társulati ülése után terveiről kérdeztük: többek közt a nemzetközi operettfesztivál megvalósításáról és új, kortárs magyar musicalekről. Arról is beszélgettünk vele, hogyan segíthet világhírű rendezők meghívása a társulat kreatív energiáinak mozgósításában.
Kiss-B. Atilla: Szükséges a komfortzónából való kilépés, a művészben rejlő kreativitás aktiválása (Fotó: Hegedüs Róbert)
– A színházigazgatás mellett számtalan feladata van: tanít, elnökségi tagja a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA), emellett aktív énekművész is. Nem fél, hogy új tisztsége miatt fel kell hagynia valamivel?
– A közéleti és professzionális tevékenységeim összefüggnek, és kiegészítik egymást. Tehát az például, hogy oktatok a Zeneakadémián, mindeközben pedig vezetem a színházat nagyon konstruktív szimbiózis tud lenni olyan értelemben, hogy a saját, illetve a kollégáim diákjai figyelmét is a műfaj felé tudom terelni, ami számukra jövőkép, alternatíva lehet. Továbbá az MMA-s közéleti tevékenységem a színház szempontjából gyümölcsöző együttműködésre ad lehetőséget, hogy a művészeti közéletben hangsúlyt kapjon az operett műfaja és maga az intézmény.
– Ami a múlt péntek óta működő, új vezetőséget illeti: itt a színházban és más teátrumokban gyakori a főrendező alkalmazása. Önnél jelenleg betöltetlen ez a poszt, miért?
– Az Operettszínház első embere hosszú-hosszú időn át mindig rendező volt, gondoljunk csak Vámos Lászlóra, Szinetár Miklósra, Halasi Imrére vagy Kerényi Miklós Gáborra. Ennek az örökségnek a hatása a mai napig érezhető, bár egy rövid ideje nem így van. Én most azt szeretném, hogy az előadóművész szempontjai kerüljenek előtérbe, a művészeti tevékenységnek való megágyazás legyen elsődleges, hogy itt mindenki jól érezze magát a bőrében és a kreativitása is kibontakozhasson. Ahogy a társulati ülésen is elmondtam, a sokszínűséget próbálom megcélozni, többek közt azzal, hogy nagyszerű hazai és külföldi rendezőket hívok meg, olyanokat, akiket ismerek, akikkel jól dolgoztam, és láttam munkájuk gyümölcsét. A Moshe Leiser-Patrice Caurier rendezőpáros vagy Stephen Medcalf, akik a pályázatomban szerepelnek, és a Metropolitantől a Covent Gardenen és a Scalán át a Staats-operig a világ legnagyobb házaiban alkottak, nemcsak a nevüket adták hozzá, hanem tényleg kíváncsian-izgatottan várják a közös munkát. Leiser és Caurier áprilisban jönnek megtekinteni a házat, de beszélhetünk Vidnyánszky Attiláról is, aki Csárdáskirálynőt fog rendezni. Silviu Purcăretével is találkoztam, aki a Nemzetiben most próbálja Csehov Meggyeskertjét (a Cseresznyéskert új fordításban – S. K.). Ő, noha életében még nem rendezett operettet, nagy nyitottságot, valamint érdeklődést tanúsít a műfaj, illetve az intézményünk iránt. Kell egyfajta stabilitás, az „akol melege”, a ház biztonsága: ezért jó a társulat. Ám szükséges a komfortzónából való kilépés is, a művészben rejlő kreativitás aktiválása, amire egy vendégrendező kiválóan alkalmas.
– Az évad végéig még az előző vezetés által összeállított műsor folytatódik. Ősztől melyek azok a jelenlegi repertoár-darabok, amelyeket tervez megőrizni, továbbvinni?
– Mindenképpen fel fogok állítani egy rendszert, egy jól meghatározott elképzelés alapján, amelyről egyelőre még nem szeretnék beszélni, mert nagyon sok tényezőnek kell összeállni ahhoz, hogy megvalósítható legyen.
– A színház repertoárjának fontos részét képezik a musicalek is. Közülük is elsősorban az új magyar darabok kaptak nagyobb hangsúlyt pályázatában, ahogy az elvárás is volt a fenntartó részéről. Ám a tervezett bemutatók, felújítások közül mintha hiányoznának Lévay Szilveszter olyan, nagy sikerrel játszott darabjai, mint a Mozart vagy az Elisabeth…
– Emögött semmilyen prekoncepció nincs, hiszen semmi sincs még lezárva. Nemrég nálam járt Szarka Tamás, Jávori Ferenc ’Fegyá’-val és Müller Péter Sziámival pár napja beszélgettem, Tolcsvay Lászlóval a héten találkozom – és noha Lévay jelenleg nincs a látószögemben, ez nem azt jelenti, hogy nem is lesz. Azt szeretném, hogy minél több szerző vágyjon arra, hogy a darabját mi mutassuk be, itt az Operettszínházban.
– Szintén pályázatában szerepelt egy nemzetközi operettfesztivál elindítása, némiképp a Nemzeti Színház Madách Nemzetközi Színházi Találkozója (MITEM) mintájára.
– Sokféle fesztivál létezik szerte a világban szerző, stílus, téma vagy más szempontok szerint kialakítva. Adja magát a lehetőség, hogy mi is létrehozzuk a saját fesztiválunkat. Májusban lesz például a Nemzetközi Lehár Ferenc Énekverseny döntője, ahol a zsűri elnöki tisztségét töltöm be, és butaság lenne részemről, ha nem kezdeném el erre a vezérfonalra felfűzni azokat a gyöngyszemeket, amelyeket a verseny eredményeként megtalálunk. Engem alapvetően az foglalkoztat, hogy az operett és a daljáték, egyszóval a zenés színház visszakerüljön a kulturális köztudatban az őt megillető helyre. Ha Puccini megtehette, hogy Lehár Ferencről egyik legnagyobb riválisaként beszélt, ha Kodály Zoltánnak Kálmán Imre évfolyamtársa volt, és együtt voltak jelen a kulturális közéletben (akárcsak Jacobi Viktor és Molnár Ferenc), akkor azt gondolom, hogy az operett műfajának ma is ott a helye, ahol a csehovi színháznak, Verdi operáinak vagy a beethoveni szimfóniának. Az a célom, hogy a műfaj visszanyerje azt a rangját, ami korábban megillette, és a mai napig megilleti.
