Nézd, Jóska, az egyetemisták felvonulnak! Nem kéne felvenni? és mikó rábólintott – a felvételeket 1992-ben ajándékozta az államnak
Köztudott, hogy az 1956-os forradalom leverése után lámpással kereste a belügy a tizenkét fényes nap alatt készült fényképfelvételeket, hogy bizonyítékul szolgáljanak a harcokban részt vevőkről. Éppen ezért az ekkor rögzített fotók java része pincék mélyére, padlások szegleteibe került, és csak 1990 után bátorkodtak az emberek napvilágra hozni őket. De mi történt a dokumentumfilmekkel, amelyek ugyanúgy készültek, mint a fényképek? Erre kerestünk választ a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet egykori főmunkatársától, Varga János kutatótól.
Amatőr filmrészlet a Múzeum körútról (Forrás: Magánarchívum)
Nemcsak 1956 után gyűjtötte be a fellelhető dokumentumokat a belügy, így volt ez már az 1919-es Tanácsköztársaság leverését követően is. Azzal a különbséggel, hogy a 133 napról nagyon kevés fotó készült, hiszen akkoriban még nem volt elterjedt ez a passzió. Megmaradt viszont Az Est-lapok húsz filmhíradója a Károlyi-forradalomról és a Tanácsköztársaság Vörös Híradója (szintén húsz különálló szám), mind a negatív, mind a pozitív kópia, amelyet 1945 után – ellenkező előjellel – érdemes volt előbányászni a bűnügyi múzeumból.
A Tanácsköztársasággal ellentétben, 1956 eseményeiről nagyon sok fotó került elő, de kevés amatőr filmfelvétel, amely megörökítette az eseményeket. Ugyanez mondható el általában az ötvenes évekről is, hiszen akkoriban nemcsak drágának számított a nyersanyag, de bizonyos értelemben a hírszerzés egyik lehetséges eszközének is tekintette a hatalom a nyolc milliméteres keskenyfilmet. Professzionális, harmincöt milliméteres kamera viszont annál több forgott akkoriban a pesti utcákon. Varga Jánossal, a téma legjobb hazai ismerőjével tekintettük át az 1956-os dokumentumfilmek sorsát.
Az első naptól forgattak
– Abban az időben két filmgyár volt Budapesten – magyarázta a kutató. – A Híradó és Dokumentum Filmgyár a Könyves Kálmán körúton, valamint a Hunnia Zuglóban, ahol a játékfilmesek dolgoztak. A HDF-esek – hárman-négyen – már október 23-án kint voltak az utcán, de a legtöbb anyagot Mikó József vette fel, akinek bőven volt nyersanyaga és természetesen kamerája és autója is. Október 23-án a véletlen is segítette. Elmesélte, hogy esze ágában sem volt filmezni, és éppen hazafelé tartottak a Budafoki úti lakása felé a Zsarnok medve című kisfilm forgatásáról, amikor meglátták a gyülekező műegyetemistákat. Megszólalt a sofőr: „Nézd, Jóska, az egyetemisták felvonulnak! Nem kéne felvenni?” És Mikó lelkesen rábólintott. Követték a felvonulókat, átmentek a Szabadság hídon, és a pesti oldalon folytatták az útjukat a mai Nyugati tér, majd a Margit híd irányába.
– Az első napon csak ők forgattak?
– Minden bizonnyal a színművészeti főiskolások csapata is, de nekik kevés nyersanyaguk volt, és az események felvételéhez más HDF-es operatőrök is csatlakoztak. Ami nagyon fontos adalék a mai ember számára: az operatőrök akkoriban harmincöt milliméteres kamerával dolgoztak, általában hatvanméteres kazettával, amely két perc húsz másodpercnyi felvétel elkészítéséhez volt elegendő. Ebből általában kettőt vittek magukkal. Az operatőrök elbeszélése szerint tíz-húsz másodperces snittekre próbáltak beállni. Ezek a rövid lélegzetű anyagok azonban később nagyon jól szerkeszthetők voltak.
– A Hunnia munkatársai mikor kapcsolódtak be a munkába?
– Október 26-tól kezdtek stábokat alakítani. Ők nem úgy dolgoztak, mint a HDF-esek, például Mikó, Csák János vagy Hildebrand István, hogy csak néhányukat említsem –, akik ha láttak valamit, felkaptak egy kamerát és rohantak forgatni; a játékfilmesek nem ehhez voltak szokva. Kitaláltak valamit, megkomponálták, aztán nekiláttak az elképzelés megvalósításának. Kivétel Badal János, aki a főiskola tanársegédje volt, és már október 23-án a színművészeti kamerájával látták. Beválasztották a Hunnia munkástanácsának tagjai közé, ezért 1956-ban elbocsátották. 1957-ben Párizsba emigrált. Néhány napja halt meg, nyolcvannyolc éves korában.
Varga János szerint lehetetlen megmondani, hogy a kis létszámú hazai és külföldi stábok hány percben rögzítették a történteket. A teljes anyag ötven százalékát azonban vélhetően a külföldi stábok vették fel: az osztrák és a lengyel filmhíradó, a BBC Panoráma forgatócsoportja, a Fox, az NBC, a CBS, a Telenews, a CNBC, a RAI olasz rádiótársaság és egy svájci operatőr.
A magyar operatőrök megérezték, hogy a felvett anyagokat dokumentálni kell, ezért amit nappal leforgattak, azt éjszaka lemásoltatták a filmgyárban pozitív szalagokra. Ezeket később hátizsákokban vitték ki Nyugatra. Amikor leverték a forradalmat, várható volt, hogy a belügy be fogja gyűjteni azokat a filmeket, amelyeket a hazai operatőrök vettek fel. De azzal is tisztában voltak a készítők, hogy nyilván az eredeti anyagokat, a kameranegatívokat fogják keresni, és megsemmisítik vagy felhasználják őket a különböző perekhez. Az is nyilvánvaló célja volt ennek a „begyűjtésnek”, hogy ne juthassanak ki külföldre felvételek, ahol propaganda céljára felhasználhatják őket. Nem gondolták, hogy készült a felvételekről pozitív kópia is.
Az eltűnt filmek nyomában
– Hogyan kerültek vissza az anyagok a belügytől? – kérdeztem Varga Jánostól.
– Sehogy.
– Eltűntek?
– Szerintem megsemmisültek, igen.
– Megsemmisítették azokat?
– Nem. A kilencvenes években az anyag jó része magától megsemmisült, mert senki sem törődött vele, és rossz helyen tárolták őket, így egyszerűen elenyésztek egyes tekercsek… De még annak idején is történt pusztítás. A Hunniában 1956-ban a már felvett, de még előhívatlan, kész felvételeket például a folyosón tárolták, dobozokban. És november 4. után egy ember – nem tudjuk, hogy kicsoda – kinyitotta a dobozokat, így a filmek fényt kaptak, és tönkrementek.
– Tudatos cselekedet lehetett?
– Szerintem igen. Nem rosszindulatból, félelemből… Néhány film fennmaradt az utókornak, többek között Szőts Istvánék stábjának a munkája, amit Mindszentyvel vettek fel a Várban. Ez egyébként az egyetlen magyar hanggal is rögzített felvétel. Azért maradhatott meg, mert odaadták az osztrákoknak. A két későbbi híres operatőr, Zsigmond Vilmos és Kovács László felvételei azért láthatók ma – Illés György tanítványaiként 1955-ben, illetve 1956-ban végeztek a Színház- és Filmművészeti Főiskolán –, mert ahelyett hogy a felvett anyagokat leadták volna a gyárban, hazavitték, és novemberben a filmekkel együtt elhagyták Magyarországot. Párban dolgoztak, egy kamerával, és volt nyersanyaguk. Az a gyanúm, hogy ők csak az utolsó naptól és a megszállás idején forgattak, a romba dőlt Budapestet vették fel, ami nagyon bátor cselekedet volt. Zsigmonddal később beszéltem, tőle is azt kérdeztem, amit a többiektől: „honnan vetted föl az anyagot?” – és ő pontosan tudott válaszolni. Ezek a felvételek aztán bejárták a világot, így a két fiatalnak óriási szerepe volt abban, hogy hű képet kaphatott a Nyugat a budapesti eseményekről. Mikó elmondta, hogy azok, akik a forradalom alatt filmfelvételeket készítettek, november 8. után nem mertek bemenni a filmgyárba. 1956 ellenpropagandáját aztán egy vonalas dokumentumfilmessel, Kolonits Ilonával készíttették el, aki a kádári megtorlás szellemében mutatta be Így történt… című rövidfilmjét, amely hónapokig ott éktelenkedett az ország összes mozijának vásznán.
Mikó József operatőr a forradalom után különös módon juttatta ki részben a saját, részben mások filmkockáit az Egyesült Államokba. Apósa egy héten keresztül naponta csomagot vitt a budapesti amerikai nagykövetségre, amelyen a címzett Mikó József volt, a megjelölt hely pedig a bécsi amerikai nagykövetség. Nyilván tudták Budapesten, hogy mit tartalmaz a csomag. Mikó később szintén emigrált, és első dolga az volt, hogy bekopogott a bécsi amerikai nagykövetségre. Egy hétig egy panzióban várakoztatták, majd megkérdezték tőle, hová szeretne eljutni. A válasz az volt, hogy az Egyesült Államokba. „Egyezzünk meg, Mikó úr – mondták neki –, mi lemásoltuk az ön filmjeit, de az eredetieket visszakaphatja, ha beleegyezik a másolásba.” Beleegyezett. Futárpostával kapta vissza a filmeket. 1992-ben aztán Mikó ajándékként küldte vissza az 1956-os felvételeket Magyarországra. Még idejében ment ki Nyugatra, mert a belügyesek már keresték, a filmjeivel együtt… 2008-ban hunyt el, Los Angelesben.
– Ön szerint mi az 1956-ról megmaradt legnagyobb filmkincs?
– Mikó és Zsigmond felvételei mellett Erdélyi István, egy háború előtti filmes vállalkozó anyaga. Erdélyi 1945 után ment ki Nyugatra, és tovább működtette Kárpát elnevezésű filmgyártó és -forgalmazó vállalatát Münchenben. Bécsben összevásárolt egy csomó 1956-os anyagot, majd készített egy másfél órás tájékoztató filmet Magyarországról és a forradalomról. Magyarország lángokban volt a címe. Az államalapítással kezdődött, de a film több mint a felét a forradalmi események kronológiája tette ki. Világhírű lett ezzel a munkájával, amely sokáig az egyetlen hiteles narratívájú film volt a forradalomról. Erdélyi egyébként még a háború után egy jugoszláv sóderszállító uszályon csempészte ki Magyarországról azokat a játék- és dokumentumfilmeket, amelyeket a magyar állam megsemmisítésre ítélt, mert fasisztának minősített. 1979-ben azonban már kezdték értékelni itthon is a régi magyar filmeket, így szóba álltak a hazalátogató Erdélyivel, sőt hajlandóak voltak üzletelni is vele. Így került Budapestre a Magyarország lángokban is.
Érdemes lenne tovább kutatni
– Mi az, amit szeretnének még megtalálni, aminek nyoma veszett?
– Sok minden… Például a Sztálin-szobor ledöntése, amiről fotó is alig van. Pedig az egyik fotón lehet látni a filmgyári lámpát… Sajnos azonban nem maradt ebből semmi. Amikor huszonhat évvel ezelőtt New Yorkban jártam, elmentem az NBC-be, és érdeklődtem, van-e 1956-os anyaguk, kiderült, hogy semmijük sincs. Pedig egy stáb két kamerával is forgatott itt. „Hol lehet valamilyen anyag?” – kérdeztem. Azt válaszolták, hogy nem tudják. Pedig a CBS készítette a legjobb dokumentumfilmet 1956-ról, Revolt in Hungary címmel, és ők sem a saját anyagaikat használták. A CBS, az NBC, a Telenews filmjei biztosan megvannak, de nem tudjuk, hogy hol. Az Egyesült Államokban nem dobnak ki semmit. Csak rá kellene bukkanni. Így voltam a parlamenti sortüzet megelőző egyik jelenettel is. Interneten dolgoztam Londonban, az Imperial War Museumban, amikor a raktári jegyzetek között egy érdekes anyagot találtam, Ivor Jonesnak, a BBC rádió munkatársának a filmtekercsét 1956-ról. Megrendeltem, kifizettem, és egy negyven másodperces anyag került elő október 25-ről, amikor a tömeg az Akadémia utcán halad a Parlament felé. A felvétel nemrégiben a Kossuth téri föld alatti kiállítás része lett.
Beszélni kell még a nagyszámú amatőr felvételről, amelyeket nyolc egyetemista készített. Ebből állított össze egy negyvenöt perces, korábban teljesen ismeretlen anyagot Kurutz Márton, a Filmarchívum munkatársa. A 2009-es bemutatónak az Örökmozgóban óriási sikere volt. A rendszerváltozás után is több 1956-os anyag került elő amatőr kezekből, a filmarchívumokból és a tévétársaságoktól. Varga János úgy vélekedik: szerencsére 1956-ban még nem következett be a videokorszak, mert akkor lehet, hogy a szóban forgó anyagokat a tévétársaságok is letörölték volna.
Nem kizárt, hogy előkerülhetnek még 1956-os filmrészletek, de kevés a valószínűsége annak, hogy szenzációs dokumentumokra bukkannánk. A tapasztalatok szerint sok az ismétlés. Ha a filmarchívum vagy a kultusztárca úgy döntene, hogy pénzt és energiát áldoz erre a célra, és beültetné kutatóit külföldi vágószobákba, feltárandó 1956 még ismeretlen dokumentumfilmjeit, az eredmény aligha maradna el. Kudarc ugyanis nem létezik, csak az, hogy tovább már nem próbálkozik az ember.
