Hol a felvételi iroda? – kérdezi a férfi. Feszült, tekintete tompa, alig találja a kilincset, ahogy kilép a Farkasréti temető központi épületéből. Felvételi iroda, mint a kórházakban – ugrik be hirtelen, de nem tudom a választ. A férfi elrohan, jóval később a sírok közt látom, egy padon.
A padon egykor valaki üldögélt, miután virágot vitt annak, akit nagyon szeretett (Fotó: Varga Imre)
Budapesti Temetkezési Intézet – ez áll a Farkasréti temető bejáratánál. Látogatásom előtt néhány nappal szikár, kimásolt jogszabályrészletekkel kaptam választ kérdéseimre. Így például megtudhattam, hogy a temető gondozásáért, pontosabban a különféle feladatok ellátásáért a tulajdonos, az üzemeltető, illetve a kezelő felel. És azt is, hogy „temetőüzemeltetést az a gazdálkodó szervezet láthat el, melynek vezetője, vagy alkalmazottja kertészeti, parkgondozó, illetőleg kertépítő szakképesítéssel, vagy középfokú kertészti, parkgondozó, illetőleg kertépítő végzettséggel, illetve felsőfokú intézményben ilyen szaktárgyból vizsgával rendelkezik”. Magyarán: kell a képzettség a hatalmas park rendben tartásához.
Megszorított kéz
A portás tenyérnyi fülkéjében, szaunában üldögél, közeledtemre feleszmél, s máris mutatja a térképen (később megtalálom a temető honlapján), hol az a bizonyos művészparcella. A 25-ös, körforgalom után a második jobbra, aztán a következő célpontom, a zsidó temető tovább a fősétányon, aztán felfelé a kaptatón. Kapu, virágárus, Márton Áron tér, másik kapu, az izraelita temetőé, amelyet mire oda érek, biztosan bezárnak.
Elindulok hát, tizennyolc-húsz év körüliekből álló csapat érkezik, végzős osztálynak nézem őket, kettesével-hármasával jönnek lefelé, beszélgetnek, egy barna hajú lány a mellette gyalogló fiúval próbálkozik, az mintha nem venné az adást, tán egy kezdődő kapcsolat szemtanúja lehettem.
Egészen apró, alig méteres sírok mellett haladok, Szalai család – olvasom. Ott áll meg egy hatéves forma kisfiú is, szorítja az apja kezét. – Apa, ebbe elfér egy egész család? Vagyis anya, apa, három gyerek? – hitetlenkedik, és az utolsó szónál elcsuklik a hangja. – Igen – válaszolja összeszedetten a férfi, mintha csak a cipőfűző megkötésének titkát magyarázná –, a halottak elporladnak. – De, a gyerekek is? - szól újra a hangocska. A választ már nem hallom. A férfi úgy szorítja fia kezét, mintha valamelyik autópályán gyalogolnának.
Üzenet a cetlin
A körforgalomnál letérek, mindent ott találok, ahogy a portás magyarázta. A 25-ös parcella, tábla is jelzi, itt művészek nyugszanak. Hol van az a nyár… – olvasom, szinte belebotlok Honthy Hanna sírjába: 1893–1979. Aztán itt van Hofi meg Örkény István is, tudósok, festők és szobrászok, szerzők és előadók. Csak kapkodom a fejem, mennyi ismerős!
Odébb egy asszony aszott virággal és üres öntözővel a kezében siet el mellettem, táskája sehol, a síron hagyhatta, pedig a temetőkbe tolvajok is járnak. Nemrégiben Miskolcról jött a hír, hogy a törkölyösi református temetőben huszonöt sírt, síremléket rongáltak meg, döntöttek le.
A Budapesti Temetkezési Intézet (BTI) tizenhat temetőt üzemeltet. Kérdéseimre azt írta: „A temető kegyeleti méltóságának megőrzése, illetve a temető őrzése nem terjed, és nem is terjedhet ki a magántulajdonban lévő síremlékek állandó és folyamatos őrzésére. Minden temető területét külön biztonsági szolgálat, több személy- és vagyonőr őrzi.” A közlés szerint a sírrongálásokkal, lopásokkal és hasonló cselekmények elkövetőivel szemben egyetlen temetőfenntartónak, -üzemeltetőnek sincs hatásköre. A rongálásokat főként anyagi haszonszerzés céljából követik el, például ellopnak egy vázát, és megpróbálják eladni. Együttműködnek a rendőrséggel, a helyi polgárőrséggel, de a BTI biztonsági őrei is figyelnek erre. Megnehezíti a dolgukat, hogy az általuk kezelt temetőterület több mint ötszáz hektár kiterjedésű.
A sírok némelyikén bordó csíkkal keretezett öntapadós cetli, rajta üzenettel, hogy kérik a hozzátartozót, egyeztetés végett fáradjon be az irodába. Alsó részén apró betűkkel nyugtatják a kedves ügyfelet, ne aggódjék, a matrica nem károsítja a sírkő minőségét.
A cetli, bár elsőre nem látszik rajta, arról szól, hogy a helyet meg kell hosszabbítani, mert különben egy idő után másé lesz, más család más halottját temetik bele. A temetőtől kapott válaszlevélben ez áll: „A sírhelyek a lejárati idő után meghosszabbíthatók, melynek időtartama nem lehet kevesebb, mint koporsós sírhely esetén tíz év, sírbolt esetén harminc év, urnafülke, urnasírhely esetén öt év, urnasírbolt esetén tíz év.”
A BTI ajánlott levélben, az általa ismert lakcímre küld értesítést arról, hogy lejárt a határidő – koporsós betemetés, illetve koporsós rátemetés napjától számított huszonöt év, sírbolt esetén hatvan év, urnafülke, urnasírhely esetén tíz év, urnasírbolt esetén húsz év, és a sírhelyet újra lehet váltani. A levelek egy részére senki nem reagál, ezért helyezik ki a bordó értesítéseket a sírokra. „Újraértékesítés esetén a sírban lévő urnák közös sírba, a sírban lévő csontmaradványok pedig a sírhelyet megváltó kívánságának megfelelően vagy az érintett sírba mélyebbre kerülnek, vagy csontkamrában helyezzük el őket. A jogszabály lehetőséget ad arra, hogy elhamvasszuk, a hamvak urnába helyezzük, vagy elszórjuk. A lejárt sírhelyek felszámolása nem azonnal történik meg, általában pár év után kerül erre sor.”
Abból a bizonyos, újságíróknak címzett hivatalos válaszból kiderült az is, hogy a fenntartó takarítja a temetőt és létesítményeit, karbantartja az utakat, letakarítja a havat, s felszórja a jeget rajtuk, és ugyancsak a fenntartó az, aki összegyűjti és elszállítja a hulladékot. Hogy a sírokon, sírok közt, utak szélén heverő ágak hulladéknak számítanak-e, nem tudom.
Vihar után
A július közepi vihar, az, amelyik jégdarabokat és széttört háztetőket hagyott maga után, rendesen megcibálta a fákat. Másutt, kisebb parkos területeken is hetek óta vágják ki és szállítják el a derékba tört, földből kirobbantott fákat. Itt hasonlót nem vettem észre, tán a kánikula okozta csőlátás okán, vagy azért, mert a menthetetlen fák nagy részét már elvitték. Mindenütt ágak és ágak, sírokon, sírok között, sétányok szélén. Mintha özönvíz zúdult volna a parkra, és sodorta volna oda őket. Utolsó pillanatban lépek ki jobbra, hogy kikerüljek egy nagyobb ágat, egy síron hasal keresztbe, ágvégein fonnyadt levelek halványlanak.
Már a Márton Áron tér felőli kijáratnál járok, loncféle növények közt bukdácsolok, nincs hova lépni, mindenütt indák, letört ágak reccsennek a lábam alatt. A növény három sírt is körbeszőtt, alatta még látni néhány mázsás betondarab csücskét, és egy padot, amelyen egykoron egy nő vagy egy férfi üldögélt, ha virágot vitt annak, akit valamikor nagyon szeretett.
