Nem felejtjük Magyarország nagy hősét

Szalay-Bobrovniczky Kristóf kiemelte: Nagy Vilmos olyan időben szolgált, amely Magyarország számára igazi sorspróba volt, és amelyben az országnak sajnos nem magyar érdekekért kellett háborút vívnia. Mégis személyében olyan ember kapott felelősségteljes feladatokat, aki emberileg, tudásban méltó volt ehhez a felelősséghez.

Felidézte: vezérkari tisztként részt vett az első világháborúban, ott volt minden jelentős csatában: Szerbiában, Gorlicénél, a Kárpátokon, Erdélyben, ahol megmutathatta emberségét, vitézségét, bátorságát, vezetői képességeit és szívbéli erényeit is.

Bennmaradt a hadseregben akkor is, amikor a Tanácsköztársaság idején továbbra is létünkért küzdöttünk a határainkon, és részese lehetett a sikeres felvidéki hadjáratnak, amely „az ország határainak védelmében zajlott, és bizonyította, hogy lett volna talán esély más kimenetelű békeszerződésre is, ha nem felelőtlen politikusok, hanem arra érettebb emberek kezében van a hatalom” – mondta.

A németbarát vezérkari főnök, Werth Henrik nyugállományba küldte, kicsivel később Kállay Miklós a kormányába emelte Nagy Vilmost. Honvédelmi miniszterként azt a feladatot kapta, hogy tisztítsa meg a politikai befolyástól a vezér- és tisztikart, és csökkentse különösen a német befolyást.

Szolgálatának idején „vitézül, katonaként és emberként” is kiállt a munkaszolgálatosok mellett, és számos intézkedést vezetett be a velük elfogadhatatlanul viselkedő keretlegényekkel szemben. Ez végül menesztéséhez, majd a sopronkőhidai börtönbe hurcolásához vezetett. Szabadulása után, a kommunizmus idején a hadseregtől és minden közügytől eltávolították, volt, hogy patkolókovácsként kellett családjáról gondoskodnia – hangsúlyozta Szalay-Bobrovniczky Kristóf.

Azt is mondta: Nagybaczoni Nagy Vilmos emlékét a zsidóság is őrzi, a legelsők között került a világ igazai közé.

A miniszter megjegyezte: Nagybaczoni Nagy Vilmos mindvégig hűséges volt a hazájához, de sajnos neki sem sikerült megakadályozni, hogy Magyarország belesodródjon az akkori háborúba. Hozzátette: nem állhatja meg, hogy párhuzamot vonjon, és felhívja a figyelmet, hogy „ismét a háború réme fenyeget”, és ismét az a kérdés, hogy Magyarországnak van-e, lesz-e ereje, hogy ne sodródjon háborúba, amely nem saját érdekeink védelmében zajlik.

Thumáné Kauzál Melinda (Fidesz-KDNP), Piliscsaba polgármestere arról beszélt: Nagybaczoni Nagy Vilmost Piliscsabán mindenki tisztelte és szerette, hiszen kedves, közvetlen volt és segített, ahol tudott. Ő kezdeményezte a református templom építését, mert „hitt abban, hogy egy közösség lelki otthona legalább olyan fontos, mint bármely hivatal vagy intézmény”. Ez a közösségformáló, odafigyelő szemlélet tette őt igazán piliscsabaivá – mondta.

Halálának 50. évfordulóján különös jelentősége van annak, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmos sírja megújulhatott. „Nemcsak a kő és a felirat újult meg, hanem az emlékezés is megerősítést kapott” – fogalmazott a polgármester.

Élete és példája arra tanít, hogy a legnehezebb időkben is meg lehet őrizni az emberséget, hogy a felelősség és a kedvesség nem zárják ki egymást, és hogy a közösség szolgálata nem rang, hanem szándék kérdése – tette hozzá.

Nagybaczoni Nagy Vilmos síremlékét a Magyar Tartalékosok Szövetsége, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum és Piliscsaba önkormányzata újíttatta fel.

Nagybaczoni Nagy Vilmos 1884-ben született, 1905-ben végezte el a Ludovika Akadémiát, majd a bécsi hadiiskola hallgatója volt. Az I. világháború alatt vezérkari beosztásokat töltött be. 1919-től vezérkari őrnagy, vezérőrnagy, altábornagyi kinevezést kapott. 1942-43-ban a Kállay-kormány honvédelmi minisztere volt. E minőségében igyekezett mérsékelni a német befolyást, a hazai szélsőjobboldal hatását, és sokat enyhített a munkaszolgálatosok helyzetén. A szélsőjobbról folyamatosan támadták, és látva, hogy sem a kormányzó, sem pedig a miniszterelnök nem képes vagy nem akarja megvédeni, 1943 júniusában benyújtotta lemondását.

Szálasi Ferenc hatalomra jutása után, 1944 novemberében letartóztatták, és a sopronkőhidai fegyintézetbe szállították. 1945-ben szabadult, és attól kezdve visszavonultan – egy időben méltatlan körülmények közt – élt Piliscsabán. Az 1950-es évek elején nyugdíját megvonták, lakását elvették, munkavállalását ellehetetlenítették.

Más lehetősége nem lévén, kétkezi munkásként a Pilisi Parkerdőgazdaságban ültette-gondozta a facsemetéket, majd amikor innen is eltávolították, az akkor már szövetkezetté szervezett cigány szegkovácsok közé került, ahol kovácsként dolgozott.

1965-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igazának ismerte el.

Röviddel kilencvenkettedik születésnapja után, 1976. június 21-én távozott az élők sorából Piliscsabán.