Partok közé szorítva: A Tisza-jelenség politikai és szervezeti határai

A Tisza Párt stratégiai nehézsége a szervezettség egyenetlenségéből adódik: a látványos urbanizációs és online sikerekkel szemben a vidéki Magyarország bázisdemokratikus szintjein még nem épült ki az a struktúra, amely a kormányerők stabil kistelepülési jelenlétének ellensúlya lehetne.

A Fidesz–KDNP fundamentumát nem kizárólag a központi üzenetek, hanem az az évtizedek alatt szőtt, többrétegű közösségi szövet adja, amely a polgári köröktől a gazdaszervezeteken át a helyi kisközösségekig terjed. Ez a jelenlét szerves és folyamatos, túlmutat a kampányidőszakok zaján. Ezzel szemben az új kihívó egyfajta „eseti politikát” képvisel: bár képes látványos mozgósításra egy-egy esemény erejéig, még híján van annak a hétköznapi beágyazottságnak, amely a választási kampányrohamon túl a vidéki szavazók tartós és közvetlen képviseletét szavatolná.

A választási földrajz adatai egyértelműen visszaigazolják ezt a kettősséget. A Tisza Párt bázisa elsősorban a fővárosban és az urbánus központokban koncentrálódik; ezt már a 2024-es eredmények is előrevetítették, amikor Budapesten több helyen fej-fej mellett végeztek a kormánypártokkal. A legfrissebb kutatások szerint pedig – a kerületi eltérések ellenére – már a Tisza a legnépszerűbb Budapesten. Míg az ellenzéki formáció a fejlettebb régiókban, például Győr-Moson-Sopronban vagy az egyetemi központokban, így Szegeden tudott áttörést elérni, a kistelepülések világában továbbra is a Fidesz hálózatos dominanciája érvényesül. Az olyan keleti és déli vármegyék kisfalvaiban, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg vagy Bács-Kiskun, a kormánypárti beágyazottság fölénye stabil maradt a kihívóval szemben.

Noha a Tisza Párt második éve a politikai tér meghatározó szereplője, a stratégiai elemzések rendre rámutatnak az átfogó gazdasági és társadalmi vízió hiányosságaira. Az utóbbi időszak megnyilatkozásai ugyan már a részletek kidolgozása felé mutatnak, ezek azonban egyelőre inkább a kormányzati lépésekre vagy a jobboldali média felvetéseire adott reakciók, semmint szuverén országépítési program elemei. A formáció tehát továbbra is inkább az események követőjeként, mintsem a szakpolitikai tematika diktálójaként jelenik meg.

A kormányzóképesség (governance) kérdése ugyanis messze túlmutat a regnáló hatalom bírálatán. Lényege az olyan összetett alrendszerek operatív irányítása, mint az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az adópolitika vagy a nemzetközi érdekérvényesítés. Ebben az összehasonlításban a kormánypártok legfőbb vonzereje a kiszámítható szakpolitikai irányvonal és az intézményi stabilitás. Bár a kampány közeledtével már felsejlenek bizonyos programpontok, a kulcsterületek – így a diplomácia vagy a gazdaságirányítás – vezetésére szánt szakmai háttér késői nevesítése szűkíti a polgárok mozgásterét az új politikai alternatíva érdemi mérlegelésére.

Ebben a kontextusban ugyanakkor kulcsfontosságú, hogy a szakmai diskurzus elkerülje a politikai folklór szintjére süllyedő, rejtett háttérhatalmi alkukról szóló spekulációkat, hiszen bár a nemzetközi politikai térből érkező közvetett hatásokra vagy külső orientációs nyomásra, szándékokra vonatkozó találgatások tényszerű módon nem mindig igazolhatók, az ilyen jellegű szempontok teljes kizárása éppúgy nélkülözné a realitásérzéket, mint azok – bizonyítékok nélküli – készpénznek vétele.

Az új ellenzéki pólus elsődleges hajtóereje egyben a legsúlyosabb strukturális kockázata is: az egyszemélyi vezetésre épülő, karizmatikus mozgalmi jelleg. A magyar politikai emlékezet jól ismeri a „megváltóvárás” jelenségét, amely a kampány hajrájában – a szakmai mélység hiánya miatt – gyakran csap át belső feszültségbe vagy hirtelen bizalmi válságba.

Egy hagyományos pártszervezet – mint amilyen a Fidesz – képes elnyelni az egyéni botlásokat, mivel a közös értékrend és a rétegzett vezetés stabilitást ad a közösségnek (ez megkönnyíti a helyi szervezetek belső konfliktusainak kezelését is). Ezzel szemben egy erősen egyszemélyi központú, kiépült intézményi háttér nélküli formáció mozgástere szűkebbé válhat a kampány finisében. A hivatásos politikai gépezet hiányában a belső súrlódások vagy az egyéni taktikai hibák érezhetően koptathatják a korábban szerzett népszerűséget – különösen akkor, ha a „régi baloldal” szereplői is megpróbálják érvényesíteni saját túlélési szándékaikat a Tisza Párt környezetében.

A folyamatok jelenlegi állása szerint a Tisza Párt térnyerése inkább az ellenzéki térfél átrendeződését és koncentrációját tükrözi, és csak kisebb részben jelenti a választói bázis érdemi, horizontális bővülését. A formáció kimagasló népszerűsége mellett is jelentős strukturális kihívásokkal szembesül: a vidéki hálózatépítés érezhető hiányosságai, valamint a szakpolitikai és nemzetgazdasági vízió körvonalazatlansága egyelőre korlátozzák az egyenrangú kihívói pozíció elfoglalását. Így a választási küzdelem várhatóan a professzionális kormányzati rutin, valamint egy társadalmilag erősen támogatott, de szervezetileg és tartalmilag még alakulóban lévő, alacsony beágyazottságú mozgalom párharca lesz majd.