Amikor a kudarc új zászló alá áll

Ilyenkor jellemzően nem önálló politikai ajánlattal állnak elő, hanem egy frissebb, lendületesebb formáció közelében tűnnek fel, mintegy természetes szövetségesként. A nyilvánosság felé mindezt gyakran úgy kommunikálják, mint önkéntes és nagylelkű hátrább lépést: a „bátran félreállás” gesztusát, amely látszólag az új politikai erő megerősítését szolgálja.

Elvi fordulat helyett túlélési kísérlet

A közéleti nyelvben politikai potyautasnak is nevezhető az, aki egy nála sikeresebb, nagyobb figyelmet kiváltó szereplő népszerűségét kihasználva próbálja visszaszerezni elveszített közéleti súlyát. A jelenség lényege, hogy az érintett nem saját teljesítményével ér el sikereket, hanem mások politikai energiájából kíván részesedni. A politológiai fogalmak között ezt imázs-rehabilitációként ismerjük: a korábban elkopott, sokszor kifejezetten negatív politikai márkát az újsütetű szereplő „tisztaságával” igyekeznek elfedni, abban a reményben, hogy a múlt terhei kevésbé láthatók egy új történetbe ágyazva.

Az ilyen lépések mögött többnyire racionális felismerés áll. A politikus belátja, hogy saját jogon már nem megválasztható, ezért a megmaradt politikai tőkéjét – némi ismertséget, kapcsolati hálót, közösségimédia-rutint – egy ígéretesebb projektbe fekteti be. Egyes tanulmányok ezt opportunista stratégiai váltásként írják le: nem elvi fordulatról, hanem túlélési kísérletről van szó, amelynek fő célja a jövőbeni befolyás, nem feltétlenül a jelenlegi gyors – akár azonnal mandátumra váltható – politikai siker.

Könnyen önáltatássá válhat, ha az új erő veszít

Fontos ugyanakkor azt is látni, hogy ez a magatartás nem csupán egyéni ambíciók kérdése, hanem a magyar ellenzéki térfél strukturális válságának tünete. Amikor egy közéleti közösség évek óta képtelen tartósan sikeres vezetői réteget kinevelni, természetes módon újra és újra előkerülnek a már egyszer „elhasznált” szereplők. Az új politikai erő számára ezek az arcok egyszerre jelentenek komoly hitelességi kockázatot és erőforrást: hoznak némi tapasztalatot és ismertséget, ugyanakkor magukkal hozzák a korábbi kudarcok emlékét is. Ez a kettősség pedig hosszabb távon könnyen alááshatja az „új kezdet” narratíváját, különösen akkor, ha a háttérben feltűnően sokan próbálják újrapozicionálni magukat.

Mindez nem szokatlan jelenség; jó példa erre a Momentum bizonyos korábbi elnökeinek közösségi médiás aktivitása, de más marginalizálódott ellenzéki pártok környezetében is láthatunk hasonló törekvéseket. A politika nem jótékonysági intézmény, hanem versenytér, ahol az erőforrások folyamatosan átrendeződnek. Ugyanakkor a „bátran félreállás” politikája könnyen önáltatássá válhat: ha az új, reményteli erő veszít, a potyautas ismét légüres térbe kerül. Ha pedig nyer, a siker elsősorban nem a korábbi kudarcpolitikusok érdeme lesz, így a későbbre remélt befolyás is könnyen illúziónak bizonyulhat. A múltbéli politikai fiaskó ritkán tűnik el nyomtalanul – legfeljebb átmenetileg elfedi egy új zászló árnyéka.