Visszarendeződés vagy illúzió?

Ez a helyzet sok tekintetben emlékeztet a korábbi, 2010 előtti politikai ciklusok logikájára, ugyanakkor fontos különbség, hogy a kétpólusúság ma nem egy kiforrott pártrendszer eredménye, hanem inkább az ellenzéki térfél kényszerű leegyszerűsödésének következménye. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy kialakul-e egy Fidesz–Tisza-tengely, hanem az is, hogy ez valódi politikai struktúrát jelent-e, vagy csupán egy választási időszakra szóló átmeneti állapotot.

A Fidesz oldaláról nézve a helyzet ismerős: egy domináns kormánypárt áll szemben egy látszólag egységes kihívóval. A különbség annyi, hogy míg 2022-ben ez az egység mesterséges koalíció volt, addig most egyetlen erőként – klasszikusan kiépült párt helyett egyfajta hibrid szervezetként – a Tisza Párt próbálja integrálni a kormányváltó szavazótábort. Ez önmagában egyszerűbb konstrukció, ugyanakkor nagyobb kockázatot is hordoz. Ha a Tisza végül nem tud győzni, könnyen széteshet az a politikai illúzió, amely most ideiglenesen egyben tartja a nagyon különböző motivációjú ellenzéki szavazókat.

A „harmadik út” eltűnése mindezt tovább erősíti. Momentum, Második Reformkor, Megoldás Mozgalom, LMP – ezek a formációk 2026 januárjában lényegében elismerték, hogy önálló politikai ajánlatuk nem életképes ebben az erőtérben. Ez rövid távon a Tisza Párt számára kedvező, hiszen csökkenti a fragmentációt, hosszabb távon viszont kérdéses, hogy egyetlen párt képes-e tartósan befogadni liberális, baloldali, technokrata és rendszerkritikus szavazói igényeket egyszerre.

A Demokratikus Koalíció stratégiája ebből a szempontból figyelemre méltó. A kétmilliárd forintos kampány nem a győzelemről, hanem a túlélésről és az önálló politikai identitás megőrzéséről szól. A DK világosan érzékeli, hogy egy Fidesz–Tisza-párharc esetén csak akkor maradhat releváns erő, ha saját törzsbázisát hatékonyan egyben tartja, és nem engedi azt a nagyobb kihívó vonzáskörébe kerülni.

Technikai értelemben is szűkül a politikai kínálat. Alig másfél hónappal az országos pártlisták állítása előtt biztos indulónak tekinthető a Fidesz–KDNP, a Tisza Párt, a Mi Hazánk, a DK, valamint a Magyar Kétfarkú Kutya Párt. Ezzel szemben az MSZP, a Jobbik, a Humanisták vagy a Normális Élet Pártjának listaállítása erősen kérdéses. Ezért egyes elemzők szerint könnyen előállhat az a helyzet, hogy mindössze öt pártlista versenyez majd áprilisban – vagyis eggyel kevesebb, mint 2022-ben.

Fontos azonban lehűteni a várakozásokat: a Tisza Párt valóban maga mögött tudhatja azt a 2–2,5 milliós szavazói bázist, amelyet korábban az ellenzék hiába próbált egy táborba gyűjteni, ez azonban önmagában nem választási győzelem. A közvélemény-kutatások (különösen a biztos szavazó pártválasztókat bemérni igyekvő felmérések) kedvező számai nem helyettesítik a szervezettséget, a jelöltállítás fegyelmét, a vidéki jelenlétet és a kampány végső szakaszában szükséges politikai állóképességet. Ahogyan más demokráciákban, úgy Magyarországon sem a méréseket, hanem a választásokat kell megnyerni – ez a különbség azonban időről időre alábecsült tényező az ellenzéki közvéleményben.