Domainháborúk és kampányszlogenek

A Tisza Párt és elnöke kapcsán éppen ezért merülhet fel a jogos kritika: amikor egy politikai szereplő tudatosan rájátszik ellenfele szlogenjeire, vizuális vagy nyelvi készleteire, az rövid távon figyelmet hozhat, hosszabb távon viszont erodálhatja a közéleti bizalmat. A választók egy része nem kreatív csavart, hanem manipulációt lát benne, és joggal teszi fel a kérdést: vajon az üzenet ereje valódi-e, vagy pusztán technikai trükkök felnagyított visszhangja?

Ugyanakkor hiba lenne ezt a jelenséget kizárólag hazai sajátosságként kezelni. A politikai kampányok világszerte élnek azzal az eszköztárral, amelyet a digitális nyilvánosság kínál. A domain-lefoglalás – más néven cybersquatting – ma már klasszikus gerillataktika. Amikor egy párt vagy mozgalom előre lefoglal egy várható kampányszlogenhez kötődő webcímet, valójában nem többet tesz, mint gyorsabban reagál a politikai piac logikájára. A Tisza Párt lépése és a Fidesz „Biztos választás” szlogenje körüli történet éppen ebbe a globális trendbe illeszkedik: kommunikációs előnyszerzésért vívott küzdelem, amely ugyan jogilag többnyire támadhatatlan, politikailag viszont annál vitatottabb.

Nemzetközi példák sora mutatja, hogy mindez nem feltétlenül ördögtől való, hanem a modern kampánytechnika része. A TedCruz.com esete a 2016-os amerikai választás idején inkább a digitális tér sajátos humorát és iróniáját példázta, semmint a rosszindulatot: a republikánus jelölt nevét viselő domain nem hozzá, hanem egy Barack Obama bevándorlási reformját támogató oldalra irányított, jelezve, hogy a politikai üzenetek versenye már akkor sem állt meg a plakátoknál. A Whitehouse.com hosszú ideig fennálló „félreértése” – amikor a hivatalos elnöki honlap helyett egy felnőtt tartalmú oldal jelent meg a .com végződés alatt – pedig arra emlékeztetett, mennyire felértékelődik a részletek szerepe egy információval telített korban.

A szlogenek „kölcsönzése” hasonlóan bevett gyakorlat. Donald Trump „Make America Great Again” jelmondata Ronald Reagan kampányából merített inspirációt, és épp ez a történeti kontinuitás adta erejét: ismerős nyelven szólt új közönséghez. George W. Bush „Leave No Child Behind” üzenete a kampányban – amivel egy liberális gyermekvédő szervezet régóta használt jelmondatát vette át – pedig egy létező civil gondolatot emelt be a nagypolitika és a kormányzás nyelvébe, hidat képezve közéleti oldalak között. Ezek a példák ugyanakkor nem negatívak, hanem azt mutatják, hogy a politikai kommunikáció gyakran közös kulturális készletből dolgozik.

A végső tanulság talán az, hogy a szlogenlopások, domain-trükkök és hasonló kommunikációs ügyeskedések mára – elkerülhetetlen módon – a nyilvánosság részévé váltak. A politika nem steril laboratórium, hanem versengő narratívák terepe. A jövőben is lesznek hasonló példák, mert ahol figyelem van, ott taktika is van. A kérdés nem az, hogy eltűnnek-e ezek az eszközök, hanem az, hogy a választók mennyire tudatosan értelmezik őket. Ebben a tudatosságban rejlik a demokrácia valódi védelme.