Orbán árnyékában: A rászervezés lélektana

Politikai szempontból a taktika elsődleges, nyilvánvaló célja a láthatóság maximalizálása. Egy frissnek számító ellenzéki erő számára minden olyan helyzet, ahol a nyilvánosság figyelme egy időben két szereplő köré rendeződik, lehetőséget kínál az önmegerősítésre. A miniszterelnök országjárása évek óta a kormánypolitika sikeres, központi kommunikációs terepe; ha valaki erre „rárendez”, azzal implicit módon saját súlyát próbálja a legerősebb és legtekintélyesebb politikai aktorral egy szintre helyezni. Úgy is mondhatjuk, hogy a Tisza Párt elnöke próbálkozik, a rászervezés így a státuszkövetelés eszköze is lehet nála: azt akarja üzenni vele, hogy a hazai politikai verseny immár kétpólusúvá vált, és az ellenzéki térfél új vezetőjeként nem egyszerűen alternatíva, hanem egyenrangú kihívó kíván lenni a miniszterelnökkel szemben.

A dolog másik fő mozgatórugója a tematizáció visszaszerzésének igénye. A nyári-őszi hónapok után, amikor az ellenzéki lendület látványosan megtört, a pártvezető számára kulcskérdés lett, hogy ismét az ő üzenetei körül forogjon a közbeszéd. A rászervezés biztos dramaturgiát kínál ehhez, hiszen konfliktust generálhat, amelyet a balliberális média és a közvélemény nagy része szinte automatikusan követ. A módszer tehát egyfajta pótlék is: amikor hiányzik a strukturált politikai tartalom vagy a szélesebb szakpolitikai kép, a provokatív időzítés átmenetileg képes helyettesíteni a megújulást.

Pszichológiai oldalról a rászervezés a konfrontatív vezetői stílus természetes következménye. Az ellenzék új vezére konfrontálódó alkat, aki szívesen építene a személyes bátorság imázsára, és ezt a politikai küzdelem terepein is igyekszik – próbálja – látványos formában demonstrálni. A rászervezés ennek a performatív politizálásnak a része: a markáns, közvetlen szembenállás szimbolikus megjelenítése. Egyfajta bizonyítási kényszer is tetten érhető benne – annak az érzetnek a kezelése, hogy a saját tábor részéről folyamatos az elvárás: „álljon ki”, „menjen oda”, „mutassa meg”. A pártvezér ezen akciói tehát nemcsak a kormányoldalnak, hanem saját közönségének is szólnak.

Mindezek ellenére már most látható, hogy a rászervező politika korlátos eszköz. Egy idő után ismétlővé válik, elveszíti újdonságát, és nem képes helyettesíteni a szervezeti építkezést vagy a világos politikai programot. Az ellenzék első embere nem tud újítani, és a baloldali intézetek legfrissebb közvélemény-kutatásai is azt mutatják: a nyár után az ősz sem az ellenzéki oldalt, hanem a kormánypártokat erősítette, azaz a korábbi lendület valóban megtorpant. A Tisza Párt téma- és ütemdiktáló képessége egyre ingatagabb, kampánymechanizmusai kapkodóbbá és kevésbé innovatívvá váltak.

A rászervezés tehát egyszerre beszédes és árulkodó. Rövid távon látványos, de hosszabb távon a lépéskényszer jele: annak beismerése, hogy a Tisza Párt elnöke már nem maga alakítja a politikai napirendet, hanem a miniszterelnök energikus közéleti mozgását igyekszik követni. A legvégső kampányidőszak közeledtével ez a kényszerpálya egyre szűkebb lesz. A rászervező taktika így végső soron nem erőt, hanem bizonytalanságot mutat – és azt, hogy az ellenzéki oldal újabb vezetője kritikus ponthoz érkezett: vagy képes lesz valódi tartalmi és szervezeti megújulásra, vagy a látványos gesztusmutatványok mögött elfogy majd a politikai levegő.