Az idei Petőfi-díjat azoknak adták át, akik helytállásukkal, személyes áldozatukkal mutattak példát és mozdították előre a szabadság ügyét. Huszonöt évvel ezelőtt, 1989-ben keletnémet menekültek tízezreiről kellett gondoskodni, a Páneurópai Piknik pedig a határok megnyitását eredményezte.
5 perces interjú: Filep Mária, a Páneurópai Piknik főszervezője
– Miért volt annyira fontos önnek, hogy nekilásson a Páneurópai Piknik szervezésének? Hiszen élhetett volna nyugalomban.
– Ha egy mérnöknek jön egy szikrája, vagy kap egy feladatot, azt meg akarja valósítani. Az álmok szépek, de a legizgalmasabb, ha valóra tudjuk váltani azokat. A szabadságterv egy álomterv volt, és sok lépcsőfok vezetett odáig. Kezdetben az erdélyi menekültek Kelet-Magyarországon, Debrecenben éltek, az első táborok itt jöttek létre 1988–1989 kora tavaszán. Már huszonötezer erdélyi menekült volt a városban, óvodákat, bölcsődéket ürítettek ki, hogy elhelyezzék őket. Nagyon közel voltam az eseményekhez. A következő lépcsőfok, amikor a betiltott csíksomlyói búcsúra mentünk a barátaimmal. Olyan falvakon utaztunk keresztül, amelyeket már lerombolt a téboly a Ceausescu-diktatúrában. Szörnyű lelki terhet jelentett, s azt bizonyította, hogy változtatni kell. A következő lépcsőfok ötvenhat mártírjainak újratemetése volt, amikor azt láttuk, hogy szabadabbá lett a világ, és a hatalom már nem elég erős ahhoz, hogy megtiltsa az emlékezést. Aztán a Sorsközösség tábor, ahol a sorsközösségben élő nemzetek képviselői a jövőről gondolkodtak. A feszült határok közé szorult állapotból akartunk kitörni. Ez alapozta meg Mészáros Feri barátom ötletét: üljünk le szalonnát sütni a határon, itt volt Habsburg Ottó, aki egy határtalan Európáról és egy lehetőségről beszélt. Hát valósítsuk meg. Ezek a gondolatok szövődtek tervvé, hogy valóban határt kell bontani.
– Volt-e, s ha igen, mi volt az a jel, amelytől sejteni lehetett, hogy itt sokkal komolyabb dolgok történnek, mint egy szalonnasütés?
– Amikor Debrecenből megérkeztünk, s elkezdtük a tábort építeni, még nem tudtuk, hány emberrel bonthatjuk a vasfüggönyt. Hiszen határbontásra mentünk Sopronpusztára. Egyre többen jöttek, és rengeteg keletnémet autó, meglepődtünk a tömeg láttán. Ekkor már sejteni lehetett, hogy itt valami más történik. A mi szabadságtervünkben valójában nem volt meglepő, hogy valaki kihasználja ezt a lehetőséget. Ott volt a határ, ami arra való, hogy az emberek keresztülmenjenek rajta. S ha valaki a szabadságba megy át, akkor tegye. Az a dolga.
5 perces interjú: Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke
– Milyen állapotban érkeztek a kelet-németországi menekültek 1989 nyarán?
– Kétségbeesettek voltak, legfőképpen emberekre és emberségre volt szükségük. Azzal az elhatározással érkeztek, hogy onnan el, és vissza sosem. Ott tapasztaltam meg, mit jelent, amikor egy embertől elveszik az örökségét, elveszik a múltját, elveszik az atyáik által rájuk bízott kincseket, és egy idegen ideológiát kényszerítenek rájuk. Láttuk őket ebben a nagy elszánásban, ugyanakkor mintha taszítottak is volna el maguktól bennünket, napok teltek el, míg kezdtek kapcsolatot létesíteni velünk, egymással viszont még akkor sem.
– A besúgóktól félhettek. Hogyan reagált az NDK arra, hogy Magyarországon egy fiatal civilszervezet egyszer csak segíteni kezdi a menekülteket?
– Egy alkalommal eljött a keletnémet konzul, hogy szeretne találkozni velük. Nem volt egyszerű igent mondani, de természetesen beleegyeztem. Egy éjszakába tellett, míg el tudtuk fogadtatni a menekültekkel, hogy találkozzanak – ha akarnak – vele. Mindvégig csendben voltak. Később megtudtam, az NDK akkor összeállított egy listát, 101 ember neve szerepelt rajta, azt tervezték, hogy majd nemzetközi bíróság elé állítják őket ezért a galád akcióért. Tőlem csak annyit kérdezett: miért szeretem én jobban a nyugatnémeteket, mint a keletnémeteket? Nem értettem a kérdést. A beszélgetés végén, kicsit huncutul, azt válaszoltam neki: én most már tudom, hogy jobban szeretem a keletnémeteket, mint a nyugatnémeteket. Örvendezett és kinyílt az arca, én meg így folytattam: tudja, azért, mert ők jobban rászorulnak a szeretetre.
– A Máltai Szeretetszolgálat a keletnémetek érkezésével vált nagykorúvá. Hatalmas felelősség zúdult önre, önökre. Hogyan bírta ezt lelkileg és fizikailag?
– Gyorsan felserdültünk, hiszen hivatalosan februárban alakult meg a szervezet. És gyorsan felnőtté is váltunk, hiszen történelmi feladatot kaptunk. A Jóisten mindig tudja, hogy mit akar. Rám bízta ezt a feladatot, és azt hiszem, hogy mosolygott, amikor a végére értünk. Negyvennyolcezer embert láttunk el három hónap alatt, négy menekülttábor Zugligeten, Csillebércen és két hárshegyi kempingben. A feladatot kifejezetten élveztem. Akkor vagyok nyugtalan, amikor kevés a dolgom, akkor vagyok stresszes állapotban, amikor nincs kihívás. Ez a helyzet nekem hallatlan békét adott, mert huszonnégy órában kellett helytállni, és láttam, hogy ennek van értelme. Ennél több nem kell.
