Az iskolásoknak élményt és örömöt jelentett, a fogyatékos gyerekek pedig oldottabbak lettek a közös foglalkozások hatására. A tanárok elfogadóbbakká, a szülők bizakodóbbakká váltak.
Mindannyian a Down Egyesület „Mindenkinek becsengettek!” nemzetközi díjjal értékelt programjában vettek részt. Az egyesület vezetője, Kisari Károly szerint az integrált és inkluzív oktatást egy központi döntéssel az egész országban el lehetne indítani.
A tipikus fejlődésű és a fogyatékos gyerekek csak akkor tanulhatják meg az együttélés szabályait, és csak akkor ismerhetik meg egymást, ha együtt járnak óvodába, iskolába – ez a Down Egyesület „Mindenkinek becsengettek!” programjának lényege. A program, amelynek célja az inkluzív nevelés elterjesztése Magyarországon, a második helyezést hozta haza Madridból az Európai Befektetési Bank (Luxemburg) által kiírt társadalmi innovációs versenyről.
Kisari Károly, a szervezet elnöke lapunknak elmondta: többnyire általános iskolai osztályokkal dolgoznak, amelyek készségfejlesztő foglalkozásain három hónapon át – összesen nyolc-tíz alkalommal – a környékbeli speciális intézményben tanuló gyermekek is részt vesznek. Előtte egyeztetnek a pedagógusokkal, szülői értekezletet tartanak, s a gyermekeket felkészítik a találkozásra és a későbbi programokra. A fogyatékos gyermekeket gyógypedagógusok kísérik az iskolába, segítségükkel az ottani tanárok is tesztelhetik magukat a szokatlan helyzetben, ráadásul megtapasztalhatják a gyerekek és szüleik reakcióit.
Tavaly kilenc magyarországi városban, illetve Ungváron és Szatmárnémetiben futott a program, amelyen mostanáig tízezer ép és fogyatékos gyermek, illetve huszonegyezer felnőtt – szülők, családtagok, pedagógusok – vett részt. Mindannyian élvezték a közös munkát, sok-sok kérdésükre kaptak választ – fűzte hozzá Kisari Károly. Beszámolója szerint kemény terepen dolgoznak, ahol csak apró eredmények látszanak, az attitűdöket ugyanis csak nagyon nehezen lehet megváltoztatni. Ezért is fontos nekik ez az elismerés, s remélik, komolyan veszik az általa hordozott üzenetet.
A díjat egy bank adta, a zsűri szakértőkből állt, a 171 nemzetközi pályázat közül a magyar programot piaci szereplők találták a második legjobbnak. Azaz a szakemberek úgy gondolják, hogy a jövőben a munkaerőpiacon integráltan nevelkedett felnőttekre lesz szükség. Ez értékes információ lehet a magyarországi szakpolitika számára is – fűzte hozzá az elnök.
A program sikere nagy mértékben a pedagógusokon múlik, ezért kapcsolatban vannak az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karával és a többségi pedagógusokat képző Nyíregyházi Főiskolával. Az integrált oktatásról szóló ismeretek megjelennek ugyan a többségi pedagógusoktatásban, és alappillérei megtalálhatók a köznevelésben, a kétféle hozzáállás – a gyógypedagógusi és a pedagógusi – mégsem közeledett egymáshoz. Végtelenül lassú a folyamat, és a lassúság rengeteg energiát elvesz. Apró sikerek persze akadnak, de a szakma mélységeiben nem történt továbblépés – hangsúlyozta Kisari Károly.
„A cél az, hogy a köznevelési intézményekben ténylegesen megvalósuljon az inkluzió és az integráció. Mert a valóban integráló magyarországi iskolákat egy kezemen meg tudnám számolni. Az egyik a hidegkúti, húsz éve működő Gyermekek Háza Iskola, minden osztályba két-három fogyatékos – például Down-szindrómás, látássérült és mozgássérült gyermek jár” – hangsúlyozta.
Elmondta azt is, hogy a nem sajátos nevelési igényű gyermekek közt ötszörös, a fogyatékos gyerekek közt tízszeres a túljelentkezés. És lassan már felnőttek azok az egykori iskolások, akik megtapasztalhatták, milyen fogyatékos osztálytárssal tanulni. És felnőttek azok a fogyatékos gyerekek is, akik szintén megtapasztalták az integrált oktatás előnyeit. Az iskolában körülbelül tíz százalék a fogyatékos gyermekek aránya, de jelenlétükből a további kilencven is profitál.
„A differenciált oktatási módszer egyénenként kezeli a gyerekeket. A pedagógusnál valószínűleg szemléletváltást igényel, de a gyereknek jobb. Gyakorlattal, rutinnal pedig ez sem lesz nehezebb” – mondta Kisari Károly. Beszámolója szerint a kilencvenes évek óta egyre többen vállalják fel fogyatékos gyermekük nevelését. A Down-szindróma szerencsés állapot, mert már a születésnél látszik, el lehet kezdeni a fejlesztést, és a korábban középsúlyos értelmi fogyatékos gyermek enyhe vagy akár normális értelmi szintre is felhozható.
De a köznevelési rendszer sem a Down-szindrómás, sem az autista vagy más fogyatékosságú gyermekekkel nem tud mit kezdeni. Pedig az alkotmányban, a ratifikált ENSZ-egyezményekben egyértelmű feladatot vállaltunk – hangsúlyozta az elnök.
A Down Egyesület vezetője szerint a „Mindenkinek becsengettek!” program önmagában kevés ahhoz, hogy a közös gondolkodást elindítsa. Ehhez mindannyiuknak oda kellene tenni magát. Kisari Károly hozzáfűzte: „Mostanra a mi lendületünk is alábbhagyott, megtettük, amit tudtunk. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, hogy a programot az egész országban elindíthassuk, aktívabb partneri viszonyra lenne szükség.” Magyarországon jó ideje léteznek az integrált oktatásról szóló jogszabályok, és akadálymentes az iskolák zöme, a pedagógusok pedig a kötelező képzéseken felkészültek arra, hogy fogyatékos gyerekeket fogadjanak. De csak elméletileg, mert az iskolában nem találkoztak ilyen gyerekekkel.
Kisari Károly hozzáfűzte: mostanra azt mondhatjuk, hogy a társadalmi attitűd közelít a befogadóhoz, és sosem volt ilyen jó alkalom arra, hogy egyetlen központi döntéssel elkezdhessük az integrált és inkluzív oktatást.
A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ létrehozásával a mi szempontunkból elhárultak az akadályok, az oktatásszervezés egyszerűbb lett. Elhatározás kérdése az egész.
Elfogadóbbak és nyitottak lettek a tanárok
A pozitív változások elindulásához akár ilyen kevés személyes tapasztalat is elég lehet – állapította meg hatástanulmányában Hüse Lajos szociológus. Szerinte a „Mindenkinek becsengettek!” programban részt vevő többségi gyermekeknek örömöt jelentett az együttlét fogyatékos társaikkal, akik oldottabbak, vidámabbak, a kudarcokkal szemben ellenállóbbak lettek. Tapasztalataik hatására a részt vevő tanárok elfogadóbban és nyitottabban viszonyultak a fogyatékos gyerekekhez, és reálisabb képet alkottak róluk. Megváltozott a véleményük arról is, hogy egyes területeken mennyire különböznek egymástól a fogyatékos és az ép gyerekek. A befogadó osztályok tagjai jól érezték magukat, a fogyatékosokkal kapcsolatos véleményük kedvező irányban változott. Tanáraikat felkészültebbnek látták, mint azok magukat, és úgy élték meg, hogy fogyatékos társuk jelenléte jót tett az osztálynak. A Down-szindrómás vendégdiákok szüleinek naplóiból kiderült, hogy gyerekeik oldottabbakká váltak, több örömteli élményben volt részük és bár kudarcos helyzetekkel is gyakrabban találkoztak, megtanultak ezekkel megküzdeni is. Szüleik bizakodóbbakká váltak, korábbi sebeikre a program pozitív élményei gyógyírt jelentettek.
