Tizenhét év hajléktalanság után Enikő és párja egy huszonöt négyzetméteres, igazi lakásban él. Enikő azt mondja, az első kifelé vezető lépés az volt, amikor az utcai gondozója a közmunka-lehetőségről beszélt neki, ő pedig elég bátor volt ahhoz, hogy belevágjon.
Cikkünk másik szereplőjének, P. Lászlónak előbb egy TÁMOP-os tanfolyam, majd szintén a közmunka jelentette a kapaszkodót. Mostanra kiszabadult a fapados hajléktalanszállóról, és összegyűjtötte a kaucióra valót, hogy egyszer albérletbe költözhessen. Mindketten a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál kaptak munkát, s tapasztalták meg a bizalmat és a megbecsülést.
Enikő és Géza tizenhét évig élt az egyik budai erdőben, egy elfeledett, villany és víz nélküli raktárépületben. A férfi lábát érszűkület miatt amputálták, több operáción esett át, sokáig nagyon beteg volt. Fő bevételi forrásukat a kukázás jelentette, s ha értékes dolgot találtak – a szegény embernek minden érték, meséli Enikő –, Géza megtisztogatta, s ha tudta, megjavította. A bolhapiacon eladták a szemétből mentett lámpát, kulcstartót, ruhát, cipőt, asztalterítőt. Ebből és Géza sovány, de rendszeres szociális segélyéből éltek. Gyakran éjszaka indultak kukázni – Enikőnek megvolt a saját területe – , s másnap délelőtt, elcsigázva keveredtek haza. Mindennap meg kellett küzdeniük az életben maradásukért – meséli a nő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat parkosított kertjében beszélgetünk, huszonöt évvel ezelőtt a szomszédos templomkertben kaptak menedéket az NDK-sok, s innen indultak tovább a váratlanul megnyíló határ felé.
Enikőéket az utcai szociális munkások rendszeresen felkeresték az erdőben, s vittek nekik gyógyszert, takarót, apró vaskályhát és tűzrevalót. Ők voltak azok is, akik egy napon azt kérdezték a nőtől, szeretne-e igazi munkát, fizetésért, mert most indult egy közfoglalkoztatási program, s takarítókat vesz fel a máltai szeretetszolgálat.
Enikő azonnal igent mondott. Nemsokára már az erdőből járt dolgozni a Szarvas Gábor utcai központba, mindez bő két éve, egy júliusi napon történt. Az alkohollal nem volt baja, és mindig ügyelt arra, hogy a ruhája tiszta legyen. Azonnal befogadták.
„Takarítónak vettek fel, mindig próbáltam odatenni magam. Mostanra mást is rám bíznak, s mindent csinálok, amire szükség van: takarítok, a vendégszobában ágyat húzok, mosogatok. Fél évvel ezelőtt aztán újabb csoda történt, amikor az erdőből a máltai szeretetszolgálat egyik lakásába költözhettünk. Huszonöt négyzetméteres, van benne víz, villany, gáz, főzni, tisztálkodni, pihenni lehet. Onnan járok dolgozni – mosolyog Enikő. – A párom is hamar megszokta az új helyzetet, állandóan tesz-vesz, takarít, a minap főzött is. A lakás rezsije tízezer forint körül van, igaz, még nem fűtünk, és előtakarékoskodunk, ez is feltétele annak, hogy a lakást használjuk.” Nemrégiben meglátogatták a régi gondozóik, a szociális munkások. „Azt mondták, én nagyon megvívtam a harcom. A régi élettől nem volt nehéz elszakadnom, hiszen itt a kollégáimtól szeretetet, megbecsülést kapok, és senki nem érezteti velem, hogy hajléktalan voltam. Tizenhét év alatt az utcán sok minden történik, és sok mindent megtanul az ember” – mondja az asszony, aki mostanra megnyugodott: végre biztonságban vannak. Munka van, kereset van, lakás van. Keveset keresnek, beosztják, ahogy tudják, de az a legfontosabb, hogy nem kell mindennap megküzdeni a betevőért.
Enikő szerint hozzáállás kérdése is, hogy sikerül-e kikecmeregni a gödörből. Amikor hajléktalan lett, a tapasztaltak azt mondták, ha nem talpraesett, vége, s ő megfogadta a tanácsukat. „Gyakran mondogattam magamban, amíg nem lettem hajléktalan, voltam valaki. Akkor pedig próbáljak kezdeni valamit magammal. Hogy honnan szereztem az erőt ehhez? Tán bizonyítani akartam, magamnak és másoknak. Vagy a családomnak megmutatni, hogy kitettek az utcára, mégis megállok a lábamon” – magyarázza.
P. László – aki kéri, hogy a családnevét ne írjuk ki – ugyanott, a szeretetszolgálat központjában dolgozik, az épület körüli park rendben tartása a feladata. Füvet, sövényt nyír, ás, száraz lombot cipel.
Számviteli főiskolát végzett, az utóbbi években sorra mentek csődbe a vállalkozások, amelyeknek könyvelt. Nyitott egy zöldségesboltot, az összes pénze ráment. Beletette a házát, plusz még a devizahitel. Szinte minden elúszott, csak annyit tudott kimenteni belőle, hogy kis időre albérletbe költözzön. De munkát nem talált, fizetni nem tudott, jött a Fűtött utca és a nappali melegedő. Sörösdobozokat gyűjtött, segítséget nem kért, mondván, nem olyan típus. Ingyenkonyhára is csak akkor ment, amikor már szédelgett az éhségtől – idézi fel.
„Aztán láttam egy hirdetést, hogy raktárosokat képeznek, jelentkeztem. Ötven-hatvanan voltunk, persze akadtak, akik mást nem is akartak, csak egy év biztonságot, hiszen szállást kaptunk, s fizettek a tanfolyam idejére. Bárki jelentkezhetett, és utána ide is jöhetett volna dolgozni, de nem éltek a lehetőséggel. Nekem azonban bőven elég volt az a két év, amit az utcán töltöttem. Az első pillanattól kezdve az volt a célom, hogy kilépjek a hajléktalanságból, de csak két év után adódott ez a lehetőség. A tanfolyam után tavaly novemberben a szociális munkások kérdezték tőlem, van-e kedvem közmunkához” – mondja László, megjegyezve, akkoriban azt sem tudta, létezik a máltai szeretetszolgálat. Eleinte félt, alibi az egész közmunka. De nem ilyen. „Itt egy vagyok a többi munkás között, és számon is kérik a munkát. Jót tesz az önbecsülésnek. Sikerélmény? Könyvelőként csak a számokat néztem. Most meg azt, hogy virágoznak a fák, a fű gyönyörű, és az első hónapokban azt mondtam magamnak, mindez az én munkám. Most már hárman vagyunk, úgyhogy azt mondom, ez a mi munkánknak köszönhető” – mondja a férfi.
P. László most munkásszállón lakik, fizetése egy részét pedig kötelező módon, havonta leteszi. Már összegyűlt a kaucióra való, ha majd albérletbe költözik. Spórol, ahogy csak tud. Kap utazási támogatást, nem főz, ehelyett két adag üzemi kosztot rendel, egyiket hazaviszi vacsorára. Szabad idejében könyvet olvas, tévézik, ingyenes koncertekre jár a szobatársával. A távolabbi jövőről, amikor már talán nem parkrendezésből él, nincs mit beszélgetni.
„Hova vesznek fel könyvelőnek egy negyvenkilenc éves hajléktalant? Ráadásul úgy, hogy tíz éve nem dolgoztam a szakmámban? – kérdezi, és legyint. – Még annyira újdonság ez az egész helyzet, az, hogy a fapados hajléktalanszállóról bekerültem ide. Tavaly ilyenkor még sörösdobozokat gyűjtögettem, ingyenkonyháknál álltam sorba. Persze biztosan eljön majd az az idő is, amikor ezt is kevesellni fogom. Óriási lépést tettem.”
