Két történelmi korszak meghatározó politikai mozgalmának látszott a magyar parasztpárt: 1919–20-ban az Országos Kisgazda és Földműves Párt Nagyatádi Szabó István vezetésével, majd 1945–47-ben a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt Nagy Ferenc vezetésével.
Ez csak egy idilli propagandakép, valójában Rákosi az öntudatos magyar parasztot tartotta a kommunizmus egyik legveszélyesebb ellenfelének (Fotó: MTI - Mafirt - Rev Miklós)
Hogy valójában ki is volt a vezetője e pártoknak, eléggé kétséges: 1920-ban Rubinek Gyula, 1945-ben Tildy Zoltán befolyása feszítette a kereteket. Mindketten igyekeztek eltéríteni a „csizmás” gazda mozgalmat eredeti terveitől: Rubinek inkább jobbra, Tildy inkább balra.
Rubinek megtorpedózta a valódi földosztást, utóbbi a „reálpolitika” jegyében a kommunistákkal egyezkedett. Kétszer mutatott a magyar parasztság mozgalma igazi tömegerőt. Először 1920-ban, amikor Kaposvártól Szegedig országszerte tartottak tízezres nagygyűléseket, s végül Budapesten is: földet, demokratikus választójogot követelve!
Másodszor 1946-ban – megelégelve a kommunisták és szociáldemokraták állandó tömegdemonstrációit – a kisgazdák is elhatározták, hogy a vidéki gyűlések után Budapesten is tartanak egy hatalmas rendezvényt. Ezt nevezték el „Parasztnapoknak”. Mindkét eseményre tragikus történelmi időpontban került sor. Az elsőnél nyilvánvalóvá vált, hogy az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció sem tud már eredményt elérni Párizsban: következett a trianoni döntés. A másodiknál éppen kiderült, hogy egyetlen nagyhatalomtól sem számíthatunk jóindulatra, legkevésbé a Szovjetuniótól: megkaptuk a trianoninál is kedvezőtlenebb párizsi békefeltételeket.
Ezeréves küldetés
Hasonlóság abban is mutatkozik, hogy mind 1920-ban, mind 1945-ben a kisgazda mozgalom nyerte a parlamenti választásokat. Fontos választások voltak ezek: mindkétszer hosszú, e téren fejlődésre képtelen korszak után a csaknem általános választójog alapján, titkosan lehetett választani. Mégis néhány hónappal később e pártok szinte eltűntek a mértékadó politikai erők közül. 1920–21-ben inkább „belépésekkel” – maga gróf Bethlen István lépett be a pártba. A kisgazdák 1930-ig észre sem vették, hogy a párt neve bár a régi maradt, de eszméje jó ideje elveszett. 1946–47-ben „leszalámizással” tüntették el a kisgazda mozgalmat, az első és legnagyobb falat Sulyok Dezső és képviselőtársainak kizárása volt a pártból a Baloldali Blokk követelésére. De mindez 1920-ban és 1946-ban még csak előrevetítette a párt kudarcát. Szintén összekapcsolta a két korszak eseményeit, hogy a parasztdemonstrációk idején ment végbe a példátlan inflációt letörni szándékozó pénzcsere: 1920-ban az ideiglenes „magyar” korona megteremtése, 1946-ban a forint behozatala.
A Parasztnapokat eredetileg 1946. augusztus 20-án szerették volna megtartani, de ezt a szovjet megszállók megakadályozták. Nagy Ferenc miniszterelnök lemondással fenyegetőzött, így szeptemberben mégis sor kerülhetett a seregszemlére.
Rákosiék persze nem nyugodtak. Gerő Ernő közlekedési miniszter nem biztosított különvonatokat. Jöttek szekérrel, vagy amivel tudtak. A parasztság meg akarta mutatni erejét. Nem agresszíven, fenyegetően, hanem tánccal, népviselettel, gyönygyösbokrétával, népfőiskolával, eltökéltséggel. Kommunista agitátorok lepték el a vonatokat, utcákat. Mindenhol igyekeztek „megagitálni” a parasztokat. Kötelező volt a gyárlátogatás, hogy lássák, micsoda erőfeszítéseket tesz a munkásság a vidék ellátására! A parasztemberek nem engedték magukat provokálni, elmentek, megnézték a gyárakat, meghallgatták az agitátorokat. De szeptember 8-án birtokba vették az Andrássy utat és a Hősök terét. A fiatalok népviseletben, az idősebbek hagyományos paraszti ruhában, csizmában. Impozáns felvonulás volt. Tánccal, énekkel. Az arcokról sugárzott az öntudat, a magyar parasztság ezeréves küldetése: megőrizni nyelvet, táncot, kultúrát, önbecsülést.
Nemet a párturalomra!
A kisgazdapárt nem akarta, hogy e gyűléssel provokálja a marxista pártok „osztályharcos” indulatát. Nem akarta elfogadni, hogy a társadalom ellenséges, harcoló osztályokra tagozódik, s hogy a parasztság és a munkásság így állna szemben. Nagy Ferenc és Tildy Zoltán minden megnyilatkozásukban kifejtették, hogy nem a munkásság ellen, hanem a demokráciáért, a parasztság felemeléséért és jogos követeléseiért gyűlnek össze. Ilyen követelés volt a baloldal által elszabotált vidéki önkormányzati választások megtartása, a paraszti érdekképviselet megteremtése, az osztály- és párturalom megszüntetése és a tiszta demokrácia megvalósítása, a félelemmentes élet lehetősége. E gondolatok jegyében hívták meg a gyűlésre a többi párt vezetőit és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság delegáltjait. Így a főtribünön foglaltak helyet a négy koalíciós párt vezetői, valamint az orosz, angol és amerikai tábornokok is, sőt a tömeg követelésére az ellenzéki Szabadságpárt vezérét, Sulyok Dezsőt is a tribünre hívták. A Parasztnapok fő szervezője B. Szabó István békési nemzeti demokrata képviselő volt, a terveket Kiss Sándor, a Magyar Parasztszövetség országos igazgatója készítette, a „logisztikát” az 1938-as Eucharisztikus világkongresszus szervezője, Tóth István alezredes vezette.
A nagygyűlésre félmillió ember gyűlt össze, nemcsak vidékről, de Budapestről is. A kisgazdapárt ugyanis már egyáltalán nem csak a vidék pártja volt, jól mutatja ezt, hogy az 1945. októberi budapesti törvényhatósági választásokon abszolút többséget szerzett! A baloldali lapok már másnap megkezdték a „szokásos” számháborút, a legszélsőségesebb kommunista lapok 50-60 ezer résztvevőről írtak. Viszont Rákosi is kénytelen volt elismerni, hogy a tömeg hangulata nem volt sem ellenséges, sem fenyegető.
A felvonuló parasztság birtokba vette az Andrássy utat. Itt volt Tildy Zoltán köztársasági elnök lakása. Ennek erkélyéről integetett a tömegnek. A Hősök terére – tanulva a kommunistáktól – szervezett oszlopokban érkeztek a résztvevők, az egyik a Móricz Zsigmond körtérről, a másik az Orczy térről, aztán egy a Váci útról meg az Erzsébet Királyné útról. A téren hatalmas emelvényt készítettek a magyar címerrel, körülötte felirat: „Isten áldd meg a magyart!” Szerte a téren plakátok hirdették: Munkás-paraszt kéz a kézben, hittel bízva a jó pénzben!
Alkalmatlan kisgazdák
A főszónok Nagy Ferenc miniszterelnök volt. Sokat vártak ettől a beszédtől, de a legtöbben csalódtak. Nagy nem hirdette meg a határozottabb ellenállást a baloldallal szemben, ellenkezőleg – a „munkáspártok” és a kisgazdapárt együttműködését hangsúlyozta. Ugyanakkor kifejtette azt is, hogy mind a „visszafelé nézők”, mind a „túlságosan előre haladni szándékozók” törekvései súlyosan veszélyeztetik a magyar demokráciát és a békét. Mindez logikailag és retorikailag sem volt szerencsés: ha a kommunisták bevétele a koalícióba, illetve számarányuknál jóval erősebb pozícióik nem eredményezték a Szovjetunió támogatását a béketárgyalásokon, bátrabban kellett volna fellépni ellenük. Retorikailag „az előre haladni szándékozók” kifejezés nyilván a kommunista törekvéseket jelentették. Vagyis az volt előre? A kisgazdáké meg a vissza?
Rákosi nem palástolta a céljait: „Beszéltem utána Tildyvel, aki nem csinált titkot belőle, hogy ez a tüntetés nem volt kedvére. Azt is megmondtam, hogy ne kísérletezzenek ilyen tüntetésekkel, mert egy bizonyos fokon túl kénytelenek leszünk megfelelően válaszolni rá.” Ez valódi fenyegetés volt! Rákosi a pártközi értekezleten október 30-án kimondta, hogy a magyar nép nem demokrata, ráadásul – francia példára hivatkozva – tízezer ember likvidálásával fenyegetőzött. A kisgazdapártot a demokrácia képviselésére alkalmatlannak nyilvánította. Olyanokat is mondott, hogy: „A Kommunista Párt szakadatlanul megmutatta, hogy nem a hatalomra tör…” Komoly önuralom kellett hozzá, hogy ezt végighallgassák a kisgazdák.
A gyűlésnek voltak felemelő pillanatai is. Az egyik, amikor felhívták Nagy Ferenc édesapját a tribünre. Benne – viseletében, arcvonásaiban – megtestesült a magyar parasztság évezredes nehéz sorsa: ő valóban a sors embere volt. (A miniszterelnök édesanyját orosz tank tiporta halálra a faluja határában). A legmegindítóbb mégis az volt, amikor elszavalták Ady Endre A hadak útján című versét. Minden sor különös hangsúlyt kapott abban a különleges atmoszférában: „Ez az ország a mi országunk, / Itt most már a mi kezünk épít, / Tobzódtatok, tobzódtatok, / Épp elég volt ezer évig.”
Rákosi talán mégis fenyegetést érzett e szavakban: „Ítél a nép, ítélni fog / S ezerszer jaj a bűnösöknek.” Neki amúgy is rosszul kezdődött a gyűlés. A Himnuszt énekelte a tömeg, mikor észrevették, hogy a tar kommunista vezér nem dobta el cigarettáját, hanem feje fölött füstcsík lengedez. Az egyik táncos meglengette kaszáját: Dobja el a cigarettáját! – kiáltotta.
A megszégyenített Rákosi eltaposta a csikket, de nem felejtett.
A szerzők történészek
