A huszonnyolc esztendősen, rejtélyes körülmények között meggyilkolt IV. Lászlóról az él a köztudatban, hogy az ifjú vad, dorbézoló, léha életmódjával, kun ágyasaival körülvéve, öntörvényű, felelőtlen viselkedésével súlyos válságba sodorta Magyarországot, mikor szeretett kunjai 1290-ben végeztek vele. Utolsó előtti Árpád-házi királyunk tragikus történetének ez a profán változata maradt az utókorra. Mennyire valóságos ez a kép?
IV. Béla unokájaként, V. István magyar király és Erzsébet kun hercegnő gyermekeként IV. „Kun” László 1262-ben született, s apja halála után tízévesen került trónra. Örökölte szent elődeinek karizmáját, hadvezéri tehetséggel és az uralkodáshoz szükséges virtusokkal felvértezve Attila királyt tekintette követendő példaképnek. 1282 táján utasítására, udvari papja, Kézai Simon örökítette meg a hun–magyar azonosság eszméjét Gesta Hunnorum et Hungarorum című latin nyelvű krónikájában.
Attila kultuszát nem véletlenül kellett hangsúlyozni a korban, nem céltalanul említették őt a királyi nemzetség őseként, akitől eredeztették magukat az Árpádok. Üzenet volt ez, mely egyszerre szólt a nyugati hatalmak hódító törekvéseinek, de hordozott egy mélyebb jelentéstartalmat is a király küldetéséről a magyarság számára.
A főúri anarchia időszaka
Kun László trónra lépésétől még néhány évtized telt el, és lezárult az Árpádok nagy nemzetségének sora, a magyarság ősi, nemzeti dinasztiája III. Andrással kihalt 1301-ben. A szent királyok rendjének megszakadása egyben Magyarország állami létét, más országokra kiterjeszkedő hatalmát is átmenetileg bizonytalanságba döntötte.
A végzetes folyamat előjeleként a korlátlan hatalomra törő és a központi hatalmat elsöpörni kívánó oligarchák országrombolása IV. László uralkodásának idején (1272–1290) már fél évszázada zajlott, és ekkor ért tetőpontjára. Az idegen érdekek kereszttüzében álló belső viszálykodásban, a bárók mellé felsorakoztak a római katolikus egyház hazai főméltóságai, hiszen a királyellenes lázadások hátterében álló egyik irányító központ éppen a pápai udvar volt.
A tízéves magyar király nagykorúságáig Erzsébet anyakirályné és az egymással vetélkedő, egymást gyakran váltó főúri csoportok kormányoztak László helyett. Országos vezető testületek és tisztségek, a királyi tanács összetétele szinte félévente cserélődött, hol Gutkeled nembeli Joachim és a vele szövetkező Héder Kőszegi Henrik, hol pedig a velük rivalizáló Csákok pártja kezében volt a tényleges hatalom. Az anarchia sok szenvedést okozott az országnak, városok váltak a rivalizáló bárók prédájává. 1276-ban Veszprémet –híres káptalani főiskolájával együtt –azért dúlták fel a Csákok, mert Kőszegi Péter ült a püspöki székben. 1277-ben a gyulafehérvári német lakosság kifosztotta a püspöki palotát, megsemmisítve az értékes könyvtárat, levéltárat. A székesegyházat is rágyújtották az oda menekült ártatlan asszonyokra, gyermekekre. Kihasználva a belviszályoktól gyengített Magyar Királyság helyzetét, a közép-európai birodalmat építő II. Ottokár cseh király 1273 nyarán megindította hadjáratát és elfoglalt több nyugat-magyarországi vármegyét.
A király harca az országért
A tizenöt esztendős László 1277-ben már elég erőt érzett magában, hogy véget vessen az anarchiának, helyreállítsa megtépázott királyi hatalmát. 1277 májusában a főpapok, bárók, nemesek és kunok rákosi gyűlése nagykorúvá nyilvánította, ő pedig esküvel fogadta, hogy erélyesen fog fellépni az „ország meggyalázói és pestisesei” ellen.
A következő években nemcsak belső konszolidációt teremtett, de jelentős külpolitikai sikert is aratott.
I. (Habsburg) Rudolf és IV. László csapatai döntő vereséget mértek a cseh II. Ottokár hadaira 1278. augusztus 26-án a morvamezei Dürnkrutnál zajló ütközetben. A csatában, amelyben meghalt a cseh király, László magyar–kun serege segítette győzelemhez Rudolfot, ezt követően pedig megkezdődött a Habsburg-család felívelő, birodalomépítő története, kilépésük az európai nagypolitika színterére...
A bel- és külpolitikai sikereknek azonban nem sokáig lehetett örülni, a központi hatalom szétzilálására, pápai utasításra 1279 elején megjelent Fülöp fermói püspök. A pápai követ III. Miklós pápa megbízásából, a „Szentszékhez érkező panaszok kivizsgálására” érkezett Magyarországra. Erről így ír a Képes Krónika: „Ezenfelül eljött ellenére a fermói Fülöp apostoli legátus, mivelhogy kun módra és nem katolikus szokás szerint élt. Ez megtiltotta a magyaroknak, hogy a magyar szokás ellenére szakállukat leborotválják, hajukat nyírják, és hogy kun süveget viseljenek, ami Magyarországon már szokássá vált. A királyt is kiközösítéssel fenyegette, ha nem gyűlöli meg a pogányokat, nem követi a keresztény szokásokat, és nem él házastársi nyoszolyában. De mit sem érvén el a királynál, hazatért.”
Fülöp tehát nem kérelemmel fordult a királyhoz, nem kívánságként adta elő a fentieket, hanem, mintha az ország fölötti szuverén hatalom birtokosa lenne, parancsolt. Követelte a nomád és pogány életformát gyakorló kunok megregulázását, megkeresztelésüket és letelepítésüket.
Ez kényes kérdés volt, hiszen László ereiben kun vér is csörgedezett édesanyja révén, ugyanakkor az uralkodó legfontosabb fegyveres támaszát a kunok biztosították. A legátus durván beavatkozott a magyar belügyekbe, papi kinevezéseket is foganatosított, amely a magyar király főkegyúri jogainak nyílt megsértése volt, hiszen a magyar katolikus egyház szuverén volt, afölött bármennyire is szerette volna, nem diszponált a pápa. A provokáció új fordulatot jelentett az ország, és László király életében, s nem stabilitást, hanem újabb zavaros helyzetet teremtett.
Fülöp „hittérítő buzgalma” a kunkérdést törvények kiadásával kívánta rendezni. 1279 nyarán IV. László kiadta a Budától délre fekvő Tétényben tartott gyűlés végzéseit, melyben bizonyos önkormányzatot adott a kunoknak. Elrendelte, hogy a hét nemzetség a Duna-Tisza közén, a Temes, a Maros és a Körös mentén nekik adományozott területen telepedjen le, és keresztény módon éljen.
A király azonban vonakodott végrehajtani ezeket a törvényeket, hiszen a kunokban gyanakvást és ellenérzést kiváltó rendeletek azt jelenthették, hogy elveszíti legszilárdabb haderejét. Fülöp válasza sem késett sokáig, a magyar királyt engedetlensége miatt kiközösítette az egyházból, az országot pedig egyházi átokkal sújtotta. 1279 decemberében III. Miklós pápa felszólította a kiközösítés ellen fellebbező magyar királyt, hogy engedelmeskedjék legátusának. Ebben a kényszerhelyzetben a megzsarolt uralkodó Fülöpöt elraboltatta, és átadta a kunoknak, mire az erdélyi vajda, az Aba nembeli Finta a királyt ejtette foglyul. 1280. március elejére már mindkét rab szabadult, a formális békekötés és Fülöp 1281 őszén történt távozása ellenére nyugalom azonban továbbra sem köszöntött az országra.
Előbb 1280 telén kellett a királynak az Al-Dunáig hadjáratot vezetnie a fellázadt és az országból távozni akaró kunok megfékezésére és visszatartására, majd 1282 tavaszán a hód-tavi csatában (a mai Hódmezővásárhely közelében) kellett engedelmességre bírnia őket.
„Az Úr 1282-ik évében Oldamér kun vezér összeszedte a kunok seregét és a Hód nevű tónál ellenség módjára tört Magyarországra, hogy uralma alá hajtsa. Ellenében László király harcba indult nemzetéért, országáért… Amikor azután a harc a felek között nagyon heves lett, Isten kegyelméből hirtelenül és váratlanul záporeső szakadt a pogányokra. Ezek íjukban és nyilaikban bizakodtak, de a sűrű eső miatt olyanok lettek, mint a föld ganéja. Isten segítségével László király így nyert diadalmat. Végezetül a megmenekült kunok közül kevesen a tatárokhoz futottak és azoknak az ösztökélésére a tatárok az Úr 1285-ik évében másodszor is bejöttek Magyarországba, és egészen Pestig mindent kegyetlenül felégettek”– írta a Képes Krónika. A második tatárjárás ugyan jóval kevesebb pusztítással járt az 1241–1242-esnél, ám elterjedt az a rosszindulatú pletyka, amely szerint IV. László hívta be az ellenséges hadakat. Ennek a híresztelésnek az adott alapot, hogy a király kísérete a kunok mellett néhány, az országban maradt tatárral is bővült.
A magyar uralkodó az 1280-as évek közepétől egyre gyakrabban időzött a kunok alföldi táborában, viseletük és szokásaik átvétele mellett szívesen múlatta az időt kun ágyasai körében, akik közül Édua, Mandula és Köpcsecs nevű szeretője ismert.
Lászlót még kisgyermekként kiházasították, Anjou Izabella volt a felesége, akit azonban nem szeretett és egy évre bezáratta a Nyulak szigeti apácakolostorba, a királynéi javakat pedig Éduának adta. A domonkos kolostorból ugyanekkor kihozatta testvérét, Erzsébetet. Lodomér esztergomi érsek ezen annyira felbuzdult, hogy azonnal panasszal fordult a pápához, és bőven ellátta tudósításokkal Rómát László viselkedésére és az ország állapotára vonatkozóan.
1288. május 8-án kelt hosszú levelében az érsek IV. Miklós pápánál feljelentette saját királyát: „…az egész magyarországi klérust is borzasztó fenyegetésekkel átkozta. Az esztergomi érsektől, mondá és az alája rendelt püspököktől elkezdve, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész Rómáig. És hozzátette még: ha éppen tizenöt vagy annál is több nővérem lenne apáca akárhány kolostorban, mind kiragadnám őket onnét, törvényes vagy nem törvényes házasságra, hogy így akaratom végrehajtására rokonságot szerezzek, mely minden erejével mellettem áll, hogy így lelkem minden indulatát véghez vihessem. Nagyon keveset vagy éppen semmit sem törődnék azzal, hogy amit cselekszem az egyházi törvényekkel egybehangzó vagy azoktól eltérő-e. A magam számára ugyanis én vagyok a törvény, és hogy valamiféle papok korlátozzanak, el nem tűröm.” Lodomér kiközösítette Lászlót az egyházból, Rómából pedig keresztes hadjárat meghirdetését kérte királya ellen.
A körösszegi merénylet
Az érsek vetette fel a bárók körében azt a gondolatot, hogy ideje lenne uralkodót cserélni az országban, s erre a velencei András herceg lenne a legalkalmasabb jelölt, Lászlót pedig el kell tenni az élők sorából. A hóhérmunkát a csalódott kunokra bízták.
1290. július 10-én éjjel a Bihar megyei Körösszeg váránál álmában halálos merénylet áldozata lett a fiatal, 28 éves király. Halálának körülményeiről keveset tudunk. A Képes Krónikában ez áll: „Az Úr 1290-ik esztendejében, hétfői napon, nem sokkal szűz Szent Margit vértanú ünnepe előtt, a körösszegi vár közelében maguk a kunok – akikhez pedig annyira húzott – a királyt nyomorúságosan megölték.”
Gyilkosai kun bizalmasai: Árboc, Törtel és Kemence voltak. A merénylőket felbérelhették, velük később Mizse nádor, annak testvére, valamint Édua bátyja, Miklós számoltak le.
IV. László összekaszabolt testét a körösszegi vártól a csanádi püspökhöz vitték, aki botrányai ellenére megszentelt földbe temette az uralkodót. Álmos szakrális feláldozása óta Árpád-házi uralkodót nem öltek meg saját alattvalói, 1290 nyarán megtették ezt a kunok. IV. Kun László magyar király vérét ontotta, feláldozta magát kun (hun) testvéreiért, így adva esélyt felemelkedésükre.
