Versajándék

„Lélekben most az foglalkoztat, milyen eszközeim vannak nekem a világ »lelassítására«, hogy lehetne rábírni az embereket a fogyasztás helyett a mosolyra, az odafigyelésre, a gyengédségre, kedvességre” – Kubik Anna Kossuth-díjas színművésznő szavai ezek az év végi hajráról. A szeretettel mint lelki tényezővel foglalkoztam a Kortárs folyóirat tavaly októberi számában publikált, Egyszerűsítés című esszémben. Akkor említettem, hogy nem emlékszem pontosan, melyik újságból, talán a Helyi Témából származó, sárguló lapkivágat felejthetetlenné téve őrzi asztali naptáramban a művésznő szavait.

Ablonczy László méltán nevezte vigasztündérnek Kubik Annát, akit nem lehet nem szeretni. Közös munkáink alkalmával személyesen is megtapasztalhattam, hogy a szuggesztív egyéniséggel és művészi alázattal nyújtott színpadi teljesítménye következtében népszerű művész a műsort követő közönségtalálkozókon mennyire közvetlenül, természetes megértéssel fordul az irodalombarát emberekhez. Rokonszenvesen angyali magatartáspéldáját és az isteni jóságból eredő szavait/gondolatait tanítani kellene pszichológia szakokon, de nem csak ott.

Az általam is szeretve tisztelt Boldog Kalkuttai Teréz anya megállapítása szerint: „Sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre éheznek, de még többen olyanok, akik csak egy kis szeretetre.” Nem kevés szegény ember él a Földön. Rengetegen vannak, akik képtelenek drága ékszereket, márkás elektrotechnikai termékeket ajándékozni szeretteiknek, mert kevéske jövedelmükből nem tehetik meg. De a szeretet nem áru! Kifejezése – a mosoly, az összekacsintás, az ölelés – nem kíván tárgyakban megmutatkozó kíséretet. Egészen váratlan alkalmakkor, megjósolhatatlan esetekben képződik meg az emberben mindaz, amit boldogságnak hívnak. Michel Quoist hatványozottan érvényes bölcsessége: „Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért, hogy megkísérelj másokat boldoggá tenni.” Életünkkel bizonyíthatjuk leghitelesebben, hogy létezik a szeretet missziója.

Idős író pályatársamnak a legmaradandóbb meglepetés volt, hogy operaénekes ismerőse egy ária eléneklésével köszöntötte fel névnapján. Másik író ismerősömet – aki három könyvet publikált egy kedves Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei községről – születésnapja alkalmából felhívta telefonon Szekeres Katalin művészetpártoló polgármester, és a kékcsei asszonykórus egy népdal eléneklésével köszöntötte a település Budapesten élő tiszteletbeli polgárát. Az egyik ember szívéből induló jókívánságot tolmácsoló üzenetek a másik ember szívébe juthatnak a dallamok által.

Soproni hírlapíró barátom újságolta a minap: „A boldogságtól fénylik című versedet olvastam fel telefonon névnapja alkalmából a Budaörsön lakó nászasszonyomnak. Mindig egy-egy verssel kedveskedünk ilyenkor, meg a többi neves napokon. Nagyon tetszett neki, kérte, küldjem el számára elektronikus levélben. Elküldtem.” Bevallom, el is feledkeztem már erről a több mint három évtizede fogant versemről.
Archívumomban utánanéztem és kiderült: balatonszemesi nyaralásaim egyikén írtam, 1982-ben. „A napsugarak már lelkedig érnek / e fertőzetlen, tóparti hajnalon. / Érzed? / A boldogságtól fénylik az élet, / az ének, / s a béke nyugalma az arcodon.” Parányi vers, néhány röpke sor csupán. Nem gondoltam volna, hogy évtizedekkel később is említődik.

Nemrég egy irodalmi esten – alkalmazható ötletként – mondtam a közönségnek: mostanában újra divattá vált, hogy névnapok, születésnapok alkalmával családok, baráti és/vagy munkahelyi közösségek tagjai versajándékkal köszöntik egymást. Elmondanak egy szép verset a köszöntés kíséretéül az ünnepeltnek. Kitűnő alkalom erre például, hogy a feldíszített fenyőfa körüli imák, karácsonyi dalok eszményi társaságában elférhet egy-egy kedves, szép vers is – ajándékként. Hogy miért? Valószínűleg azért, hogy beteljesedjen Boldog Kalkuttai Teréz anya hitvallásként is felfogható gondolata: „Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.”