Vélemény és vita
Unter alles
Hiába munkaképes korú a migránsok döntő többsége, ma már egyértelmű, hogy nemcsak hogy nem képesek, de nem is akarnak dolgozni, inkább azt várnák el, hogy őket tartsák el
Bár a német himnusz magabiztosságtól duzzadó első sora szerint Deutschland Deutschland über alles, a legutóbbi választásokon mintha egy mindenek alatt lévő Németország képe bontakozna ki előttünk. Egy hete az SPD és a CSU az elmúlt hetven év legrosszabb, a CDU az elmúlt hetven év második legrosszabb választási eredményét érte el.
Németország tehát, ha ez egyelőre nem is érzékelhető látványosan, valójában igen mély válságban van. De miben is áll ennek a válságnak a lényege? Leginkább abban, hogy a német uralmi struktúrák legfőbb törekvése az volt az elmúlt évtizedek során, hogy választóik elől minél sikeresebben fedjék el a valóságot. Nyilván azért, mert ez a valóság egyre lehangolóbbá vált. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától lezajló változások ugyanis a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” jelszavára építve egy masszív államellenes hatalmi akciósorozatot indított el.
Az politikai uralmi elitek pártoligarchiái előtt ennek nyomán két út kínálkozott. Az egyik, hogy megpróbálnak nyíltan szembeszállni a globális tőkestruktúráknak ezzel a brutális hatalmi túlsúlyával és államlebontó diktátumaival. Aligha kell bizonygatni, hogy ez igen kockázatos, nem sok jóval kecsegtető stratégia lett volna számukra. Az a tény, hogy több fontos gazdasági hatalmasság lett akkoriban azóta is feltáratlan, titokzatos gyilkosságok áldozata, jelezte, hogy a „nem létező” globális hatalom nemcsak velük, hanem azokkal a reprezentánsokkal is kíméletlenül leszámol, akik hajlamosnak mutatkoznak a politikai elitekkel együttműködni a radikális államtalanítás megakadályozása érdekében. Ezért aztán a politikai elit inkább a behódolást, sőt a globális tőke-struktúrák stratégiai érdekeinek teljes kiszolgálását választotta. Az, hogy mindez valójában kezdettől önmegsemmisítő játszma volt, mindmáig az uralmi elitek számára sem volt egészen világos. Például az SPD-t választók azért lökték vissza az elmúlt hetven év messze legalacsonyabb támogatottsági szintjére, mert egyszer s mindenkorra elegük lett abból, hogy jelszavaiban az alsó középosztály érdekeinek legfőbb védelmezőjeként fellépő pártjuk a lehető legcinikusabban asszisztál kifosztásukhoz, kiszolgáltatottságuk folyamatos növeléséhez. A CSU pedig azért szenvedte el szintén az elmúlt hetven év legsúlyosabb vereségét, mert gazdag és magasan képzett felső középosztálybeli támogatói úgy vélték, hogy pártjuk képtelennek bizonyult az érdekeiket súlyosan sértő migrációs kérdésben a CDU öngyilkos stratégiája korrekciójára. És végül, de nem utolsósorban a vezető politikai erő, a CDU azért szenvedte el az elmúlt hetven év második legsúlyosabb vereségét, mert legfőképpen a migrációs kérdésben, és az e kérdés mögött meghúzódó igen súlyos demográfiai komplexumot illetően mindmáig képtelen világos és egyértelmű nemzetstratégiát kínálni a konzervatív polgári Németország számára.
A német társadalom legsúlyosabb kihívása ugyanis az, hogy mindenféle értelemben elvesztve történelmi identitását, egyre kevésbé képes értelmezni saját létét. A fizikai élvezetek minél magasabb szintű kielégítésére alkalmas anyagi javak öncélú felhalmozása a létezés legfontosabb kérdésévé vált, akár azon az áron is, hogy ezzel hosszú távon önmagát számolja fel. A Replacement Migration című, 2000-ben napvilágot látó ENSZ-tanulmány már akkoriban leírta, hogy ha Németország azt akarja, hogy 2050-ben is legalább négy aktív kereső jusson egy időskorú (65 év feletti) eltartottra, és nem változtat saját reprodukcióján, akkor ehhez 1995 és 2050 között legalább 188 millió migránst kellene befogadnia. Nem tévedés, a ma 82 milliós Németországnak ötven év alatt 188 millió migránst kellene befogadnia, amelynek nyomán a tanulmány szerint 2050-ben Németország lakóinak több mint 80 százalékát a migránsok és közben megszülető utódaik tennék ki. Mindez egyszerűen azért, mert a németek – persze önmaguk elől is eltitkolva ezt – a jelek szerint úgy döntöttek, hogy az őket majdan eltartó jövő nemzedékét „saját előállítás” helyett inkább „importból” biztosítanák. Na és persze azt is igyekeztek homályban tartani, hogy mindez felfoghatatlan erejű, lényegében kezelhetetlen kulturális konfliktusokkal jár majd.
Végül halmazati büntetésként most már az is egyértelművé vált, hogy hiába munkaképes korú a migránsok döntő többsége, ez nemcsak, hogy nem jelenti azt, hogy valóban képesek is munkavégzésre, de ma már egyértelmű, hogy nemcsak hogy nem képesek, de nem is akarnak dolgozni, inkább azt várnák el, hogy őket tartsák el az így egyre inkább kisebbségbe kerülő német bennszülöttek. A német választó most azért büntette brutálisan a hagyományos pártokat, mert ezekről a rendkívül súlyos és rendkívül kényes kérdésekről nemcsak hogy nem volt képes beszédteret felépíteni, hanem azért tett meg mindent, hogy mindez elfedhető legyen.
A hagyományos három párt hatalmas veszteségeinek legfőbb nyertese a nevét tökéletesen megválasztó Alternative für Deutschland nevű politikai alakzat. Az tény, hogy professzionális módon vitte végbe azt a nyertes stratégiát, amelynek lényege az volt, hogy felfogja a lehulló „protest” szavazatokat. Rá szavazott mindenki, aki harsányan nemet kiáltott, ám azt már nagyon nehéz eldönteni, hogy mire és hogyan fog igent mondani ez a több mint nyolcmillió ember. Ha pedig rövidesen kiderül, hogy ez az alternatíva legalább olyan zavaros, önmagának is ellentmondóan álságos, cinikus, mint azok a hagyományos pártok, amelyeknek alternatívája kíván lenni, akkor nagyon nehéz napok várnak a német társadalomra.
Németország tehát, ha ez egyelőre nem is érzékelhető látványosan, valójában igen mély válságban van. De miben is áll ennek a válságnak a lényege? Leginkább abban, hogy a német uralmi struktúrák legfőbb törekvése az volt az elmúlt évtizedek során, hogy választóik elől minél sikeresebben fedjék el a valóságot. Nyilván azért, mert ez a valóság egyre lehangolóbbá vált. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától lezajló változások ugyanis a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” jelszavára építve egy masszív államellenes hatalmi akciósorozatot indított el.
Az politikai uralmi elitek pártoligarchiái előtt ennek nyomán két út kínálkozott. Az egyik, hogy megpróbálnak nyíltan szembeszállni a globális tőkestruktúráknak ezzel a brutális hatalmi túlsúlyával és államlebontó diktátumaival. Aligha kell bizonygatni, hogy ez igen kockázatos, nem sok jóval kecsegtető stratégia lett volna számukra. Az a tény, hogy több fontos gazdasági hatalmasság lett akkoriban azóta is feltáratlan, titokzatos gyilkosságok áldozata, jelezte, hogy a „nem létező” globális hatalom nemcsak velük, hanem azokkal a reprezentánsokkal is kíméletlenül leszámol, akik hajlamosnak mutatkoznak a politikai elitekkel együttműködni a radikális államtalanítás megakadályozása érdekében. Ezért aztán a politikai elit inkább a behódolást, sőt a globális tőke-struktúrák stratégiai érdekeinek teljes kiszolgálását választotta. Az, hogy mindez valójában kezdettől önmegsemmisítő játszma volt, mindmáig az uralmi elitek számára sem volt egészen világos. Például az SPD-t választók azért lökték vissza az elmúlt hetven év messze legalacsonyabb támogatottsági szintjére, mert egyszer s mindenkorra elegük lett abból, hogy jelszavaiban az alsó középosztály érdekeinek legfőbb védelmezőjeként fellépő pártjuk a lehető legcinikusabban asszisztál kifosztásukhoz, kiszolgáltatottságuk folyamatos növeléséhez. A CSU pedig azért szenvedte el szintén az elmúlt hetven év legsúlyosabb vereségét, mert gazdag és magasan képzett felső középosztálybeli támogatói úgy vélték, hogy pártjuk képtelennek bizonyult az érdekeiket súlyosan sértő migrációs kérdésben a CDU öngyilkos stratégiája korrekciójára. És végül, de nem utolsósorban a vezető politikai erő, a CDU azért szenvedte el az elmúlt hetven év második legsúlyosabb vereségét, mert legfőképpen a migrációs kérdésben, és az e kérdés mögött meghúzódó igen súlyos demográfiai komplexumot illetően mindmáig képtelen világos és egyértelmű nemzetstratégiát kínálni a konzervatív polgári Németország számára.
A német társadalom legsúlyosabb kihívása ugyanis az, hogy mindenféle értelemben elvesztve történelmi identitását, egyre kevésbé képes értelmezni saját létét. A fizikai élvezetek minél magasabb szintű kielégítésére alkalmas anyagi javak öncélú felhalmozása a létezés legfontosabb kérdésévé vált, akár azon az áron is, hogy ezzel hosszú távon önmagát számolja fel. A Replacement Migration című, 2000-ben napvilágot látó ENSZ-tanulmány már akkoriban leírta, hogy ha Németország azt akarja, hogy 2050-ben is legalább négy aktív kereső jusson egy időskorú (65 év feletti) eltartottra, és nem változtat saját reprodukcióján, akkor ehhez 1995 és 2050 között legalább 188 millió migránst kellene befogadnia. Nem tévedés, a ma 82 milliós Németországnak ötven év alatt 188 millió migránst kellene befogadnia, amelynek nyomán a tanulmány szerint 2050-ben Németország lakóinak több mint 80 százalékát a migránsok és közben megszülető utódaik tennék ki. Mindez egyszerűen azért, mert a németek – persze önmaguk elől is eltitkolva ezt – a jelek szerint úgy döntöttek, hogy az őket majdan eltartó jövő nemzedékét „saját előállítás” helyett inkább „importból” biztosítanák. Na és persze azt is igyekeztek homályban tartani, hogy mindez felfoghatatlan erejű, lényegében kezelhetetlen kulturális konfliktusokkal jár majd.
Végül halmazati büntetésként most már az is egyértelművé vált, hogy hiába munkaképes korú a migránsok döntő többsége, ez nemcsak, hogy nem jelenti azt, hogy valóban képesek is munkavégzésre, de ma már egyértelmű, hogy nemcsak hogy nem képesek, de nem is akarnak dolgozni, inkább azt várnák el, hogy őket tartsák el az így egyre inkább kisebbségbe kerülő német bennszülöttek. A német választó most azért büntette brutálisan a hagyományos pártokat, mert ezekről a rendkívül súlyos és rendkívül kényes kérdésekről nemcsak hogy nem volt képes beszédteret felépíteni, hanem azért tett meg mindent, hogy mindez elfedhető legyen.
A hagyományos három párt hatalmas veszteségeinek legfőbb nyertese a nevét tökéletesen megválasztó Alternative für Deutschland nevű politikai alakzat. Az tény, hogy professzionális módon vitte végbe azt a nyertes stratégiát, amelynek lényege az volt, hogy felfogja a lehulló „protest” szavazatokat. Rá szavazott mindenki, aki harsányan nemet kiáltott, ám azt már nagyon nehéz eldönteni, hogy mire és hogyan fog igent mondani ez a több mint nyolcmillió ember. Ha pedig rövidesen kiderül, hogy ez az alternatíva legalább olyan zavaros, önmagának is ellentmondóan álságos, cinikus, mint azok a hagyományos pártok, amelyeknek alternatívája kíván lenni, akkor nagyon nehéz napok várnak a német társadalomra.